A jelen...

Ha bárkinek tudok, szívesen segítek - akár azzal, hogy itt meghallgatom. Ha van ilyen hozzátartozója vagy kérdése van, hozzáfűznivalója, nyugodtan írjon, válaszolni fogok. :)

Csak mert a statisztikából látom, hogy sokan olvassák ezt a blogot. :)

Kocsiban ültem, vezettem, egy - számomra - ismeretlen adóra tekertem. Dankó rádió...

Nem gondoltam, hogy két percen belül zokogva húzódok félre az út szélére.

Ez  szám szólt és nagyon-nagyon megérintett, Apura gondoltam és arra, hogy mit érezhetett, mikor kinevették.

Ide kattintva meghallgathatod

Elkezdem hát...

Már régóta tervezgetem, hogy elkezdek blogot írni olyan témákról, amikről nem tudok, ill nem akarok beszélni 'élőben', nyilvánosan.
Persze, vannak, akik (majdnem) mindent tudnak rólam, de, mivel sosem jártak az én cipőmben,így igazán úgysem tudják, mi milyen hatással volt/van rám és mit érzek, miken mentem keresztül. Egyébként egy embernek túl sok dolgon. Szerintem. De majd eldönti az, aki erre a blogra rátalál és veszi a fáradságot, hogy elolvassa és megtisztel azzal, hogy kommentet (véleményt) alkot és azt ide is firkantja nekem.
Nő vagyok, feleség, kétgyerekes édesanya. Normál, átlagos, boldog házasságban élek, nem tartom magam rossz anyának semmiképpen, persze tökéletesnek sem. Mint mindenkinek, így nekem is vannak hibáim.
Hú,de nehéz dolog ez... azt sem tudom, hol kezdjem. De persze tudom: a dolgok leges-legelején!
De mégis mennyire az elején? Nagyon régre nyúlok vissza. A 30-as évek mélyére...
Akkor született egy kislány egy kicsi faluban. Lett egy kishúga is. Szegények voltak, de nagyon. Az édesanya akkoriban szolgált egy (vagy több?) családnál: ételért.
A két kicsi lány ismerte az éhezést. Az édesanya viszont ismerte a szeretetet. És az édesapa is. A kislányok közül a nagyobbik volt az én édes nagymamám. Ő mesélt nekem sokat-sokat mindenről, így persze a régi időkről, a testvéréről, a szüleiről, a szegénységről és... igazán mindenről! Mikor kicsi voltam, vele aludtam, az Ő ágyában. Simogatta a hátam vagy a lábam, úgy, ahogyan csakis Ő tudta! Mindig kértem: "Mama, mesélj nekem a kicsiségedről." És mesélt. Például azt, hogy várták haza este az édesanyjukat, éhesek voltak. Végül a fáradtságtól elaludtak. Édesanyjuk későn ért haza, sokszor úgy etette meg őket, hogy a kenyeret a saját szájában megnedesítette és a félig  alvó kislányai szájába rakta. El lehet ezt képzelni...?
Nehéz idők jártak akkor (is). Az édesanya egyszercsak beteg lett. Nagyon beteg. Autót szereztek, Pestre kellett vinni. Diagnózis: hashártya-gyulladás. Két nap múlva már üresen állt az ágya a Rókus-kórházban: elment az élők közül, itthagyta két gyönyörű kicsi lányát és szerető férjét.
A férj pár hétre rá felakasztotta magát fájdalmában, tehetetlenségében. A mamám talált rá holtában. 7-8 éves kislányként. Árván maradtak. Mostmár nemcsak szegények voltak, hanem kiszolgáltatottak is. Édesanyjuk lánytestvére, a lányok keresztanyja,  az egyiküket (!) magához fogadta, a másikuk Pestre került nevelőszülőkhöz...(!) Ilyet is hogy lehetett tenni? A szegénység? Más indok? Ez sosem derült ki. Már nemcsak szegények voltak és árvák, hanem egyszál magukban maradtak, még testvérek sem lehettek többé. (felnőtt korukban találtak egymásra újra)
Szigorú nevelőanya volt ez a keresztanya. Dolgos, vallásos, tenyeres-talpas, erős, kőkemény. Megedzette őt is a sors, az élet, a szegénység, a verekedős ura. A kislánnyal úgy bánt, mint egy kis szolgával. (kb mint Hamupipőkével a mesében a mostona). Na de ő legalább nem volt kifejezetten gonosz, 'csak' szigorú. De az nagyon.
Fakanállal verte az ártatlan kislányt, aki a történtekkor mindössze 8 éves volt. Állítása szerint azért bántotta, mert szerinte jobban járt, ha ő veri meg,mintha az erős férje tenné...
Telt-múlt az idő, a kislány nagylány lett. Nagylány lett és szerelmes. De hiába. A legény, akit szeretett és aki Őt szerette: még tanult, nem volt kereső ember. Így nem felelt meg a szigorú mostohaanyának. "Jobbat" nézett ki a leánykának: módosat, akinek volt szakmája /cipész/ és így pénze is.
A lányka tudta, hogy nem szereti ezt az embert, de azt is érezte: innen azért mennie kellene mielőbb. Nem volt más választása: vagy marad szolgaszinten, akit ütnek-vágnak, vagy a maga lábára áll, igaz, olyan ember oldalán, akihez érzelmileg semmi köze. Ezt választotta.
Férjhez ment és az akkori szokásrend szerint 16-17 évesen gyermeket szült. Az én Édesapámat. Persze, a cipészember, bazinagy, erős ember, mogorva, durva küllemű (és belül sem más ember) nem volt sem jó férj, sem jó apa. Ütötte-vágta a feleségét, mi több: késsel kergette immár gyermekestől, otthon 'hobbiból' a falba lövöldözött (nagylány-koromban a mamám megmutatta festéskor a nedves falon áttetsző golyónyomokat...)
Ha a kicsi fiú nem volt 'jó gyerek', addig ütötte, míg be nem pisilt. Ha bepisilt, azért ütötte tovább: merthogy bepisilt! Szórakozott vele, kínozta. Háztetőjavításkor az eresz alatt fészkelő verebek tojását etette meg vele!
Egyszer batyut kötött a gyerek hátára, s jött az utasítás: "Menj világgá!' És a kisfiút tényleg elzavarta az utcán pár háznyira.
4 éves volt a kisfiú ekkor. S a Mamám végre döntött: ez így nem mehet tovább. Elváltak. A ház, ahol laktak: a szülői ház volt, itt élt hát tovább a kisfiú és az édesanya. (Apum, s Nagyim).
Persze mindketten teli lelki sérülésekkel. Ekkoriban a szembeszomszéd felesége meghalt: ott három gyermek maradt árván: két kisfiú és egy kislány. Mamám segített az egyedül maradt férfinak, főzött-mosott rájuk, gyerekeinek ruhákat varrt. Egy idő után egyesült a két csonka család: lett férj és feleség, apukámnak pedig 3 tesó.
Felnőttek már, mikor a felnőttek útja szétvált: jött a férfi életében egy új nő. A gyerekek anyjuknak tekintették Mamát: jöttek hozzá mindig, s jöttek közben sorra az unokák.
Apum volt köztük a legkisebb. Ő ekkor ment katonának. Nem bírta a bezártságot, a szigort, a fegyvereket, az egyenruhát, nem bírta az édesanyja hiányát sem talán. Ezért pszichés tüneteket produkált (elmondása szerint csak eljátszotta...) Ott megsokkolták az agyát, majd leszerelték.
Az élet ment tovább. Ő dolgozni kezdett, okos fiú volt mindig: illedelmes, jól nevelt, tiszta, értelmes, figyelmes, érdeklődő. Az iskoláit színötösre végezte, gépésztechnikus lett. Bár nem ez volt szíve vágya (bár az nem tudom mi volt).
Egy napon előtte ment egy formás kislány. Fekete haja, trapéznadrágja lengett a szélben. Ő meg utánafütyült. A kislány hátrafordult, mosolygott. Biztató mosolyára összeismerkedtek és a fiú udvarlásba kezdett. Boldogok voltak. Pár hónap múlva bekopogtatott hozzájuk a gólya. (velem)
Az akkori szokások szerint a fiú feleségül kérte a lányt. Téli esküvő lett, Szilveszter napján, térdig érő hóban, nagy pocakkal. A fiú anyukájához költöztek. Tavasszal megszületett a kislány (én).
40 évesen nagyi lett a fiú anyukája, imádta kislány-unokáját. Sokat vigyázott rá, mert a fiatal anyuka még tanult. A kislány az első lépteit is a Mamának tette.
Na, innen lesz nehéz írni tovább. Másik fejezetben folyt. köv.
2010. máj. 30. 18:07 | - ekkor kezdtem írni a blogot a freeblogon, csak sajnos a freeblog nem működik már jól, így átmásoltam ide az összes bejegyzést, úgyhogy, ha esetleg időrendben nem stimmel az olvasnivaló, akkor az azért van, elnézést érte!

Pici homály

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Pici homály fed bizonyos részleteket... Úgy gondolom, talán minden családban lappang valami titok,amiről nem, vagy nem szívesen beszélnek. Főleg nem egy kislánynak, aki pedig kíváncsi és...és aki én voltam.
Így hát a mozaik kicsit hiányos...
6 évig egyke voltam, szüleim és Nagymamám szeme fénye. Gyerektársaságba nem jártam, azaz oviba sem. Csak nagycsoportba vittek és én nagyon utáltam. A sok gyereket, a hangzavart,a zűrzavart, 'más kajáját', amit nem Mama főz, a cipekedős Melindát, aki minden reggel megpróbált felemelni, a Ferit, aki a mi ovis asztalunknál ült és mindig akkorát tüsszentett, hogy a zöld takony a mellkasán csorgott... a Csillukát, aki már akkor is túl sokat képzelt magáról... A Zsoltit, aki büdös volt, az Ilit, aki dadogott... A babaházat a sarokban, ahová sosem mertem bemenni... a Mónit, aki mindig szétdobta a lábát és simán, állva a homokozóba pisilt a bugyiján át...
Az óvónénit, a dadusnénit, na és az egyik kislányt: Katit szerettem. Vele elvonultunk az ovikert sarkába és a virágba borult bokor mögött tervezgettük, a kerítésen tátongó óriási lyuknál, hogy milyen is lenne, ha mi ott most kilépnénk és hazasétálnánk. Persze, sosem tettük. De azért megnyugtató volt ott ücsörögni a lyuknál: a szabadság érzetét keltette. :-))
Közben megszületett a kistesóm. Azt hiszem, a gólya megelégelte, hogy teljes hangerővel, ordibálva éneklem a kertben nap mint nap: "Gólya-gólya vaslapát, hozzál nekem kisbabát...!" :-))
Nos, anyukám szerint akkor kezdődtek a bajok. Apukám féltékeny lett (homály fedi, hogy volt-e oka rá....) Kitalálta, hogy az öcsémnek nem ő az apja. Pokollá téve anyu életét. A kisgyermeket ezért nem szerette (nem lettem volna öcsém helyében sem).
Anyu gyorsan szült mégegy babát: a másik öcsémet. Tán vigasz- tán bizonyítékképp...?
De a zöld szemű szörny nagy úr és ... nagy gyilkos. Gonosztevő. Aki egyszer 'beengedi' magához, azt többé nem hagyja békén. Az évek jól teltek, valószínűleg egy gyermek nem vesz észre mindent, míg kicsi. De egyszer felnő...!
És mikor már a gyerekek nagyobbak lettek, a viták, a veszekedések hangoskodássá, ordibálássá, vagdalkozássá fajultak, mindennaposak lettek. (tettlegesség nem volt sohasem, de a lélek...? más is fáj, nem csak az ütleg).
Időközben apu idegei kikészültek: több munkahely-váltás volt, de semmi sem volt jó. Ő cigizett mindig, de inni soha... míg csak egy újabb munkahely, egy pár barom munkatárs: és az italhoz nyúlt. Na innentől kezdve már a legkisebb gyerek is érzékelte a gondokat.
Egy marhaságba keveredett, melyért 3 hónap felfüggesztett börtön járt. Egy kis faluban ilyesmi hamar kiderül(het). És apu tartott ettől. Ő egy jól nevelt, mások véleményére nagyon is adó ember volt (a "ki mit szól hozzá" - őt bizony érdekelte), így persze totál kikészült:szégyen ez!
Megoldást nem talált mást, mint a családban előforduló (rémes) mintát: öngyilkos próbált lenni, beszedett egy zsák altatót.
Hmm.. én találtam rá akkor, 85-ben. Nyár volt, forró nyár. Málnaszedés. Anyu, mama, mindenki ott volt, apu meg épp munkában volt. Mi, gyerekek otthon, két öcsém az én felügyeletemben.
Takarítottam, apu hazaért. Forró vizet hordott ki a fiúknak az udvarra, hadd pancsoljanak. Összeszólalkoztunk. Nevezetesen: kilöttyentettem az uborkasalátát az asztalra és nem raktam azonnal rendbe. Ő, mai szóval élve: "beszólt"... én meg vissza. Már kamasz nagylány voltam, nagy szájjal.
Bevonultam a szobámba, magnóztam. Egy idő után folytatni akartam a takarítást, kimentem hát a fürdőszobába vízért. Ott bazinagy gőz fogadott, átvághatatlan. A kádba ömlött, zuhogott a forró víz, apu meg a földön feküdt hanyatt, szeme csukva, feje vérzett picit. Két öcsém kinn boldogan lubickolt.
A frász jött rám, de ügyes voltam: mindent megoldottam, ahogyan tudtam. Vizet elzártam. Kicsikre ráparancsoltam: be nem mehetnek. Szomszédba rohantam, hogy vigyázzon az öreg néni a kicsikre. Aztán fel anyuékhoz, a málnásba. Lélekszakadva. Papucsban, zokniban. Annyira emlékszem minden pillanatra: mintha most lett volna, mintha most történne! Nem tudtam eléggé rohanni: levettem hát a papucsot és zokniban rohantam tovább. Narancssárga zokniban. Végre felértem a málnáshoz: alig bírtam kinyögni, mi baj van. Telefon akkoriban a lakásokban még csak elvétve volt. Falunkban senkinek, csak fülke. Kocsival rohantak telefonálni a mentőkért, anyut pedig hazavitték apuhoz.
Én is bementem anyuval és hallottam, anyu ezt kérdezi: "Józsi, mit csináltál? Gyógyszert vettél be?" Már akkor is fura volt, hogy anyu erre rákérdezett, vajon miért sejtette? Nekem ilyen kérdés az eszembe sem jutna...!
Leszaladtam a sarokra: vártam a mentőt. Akkor vettem észre: a narancssárga zoknimban állok ott, papucs nélkül. Jött a mentő, beültettek. Együtt mentünk apuért, haza.
Elvitték. Szirénázva. Pestre. Anyu vele ment. Milyen tiszta emlékek: anyu beküldött, hogy hozzam ki a ruháját. Ezt és ezt... Én bementem, a ruhát kihoztam, mire rámripakodott: nem arra gondolt. Fura volt, abban a szituban. Engem a narancssárga zoknim sem érdekelt...
Vártuk anyut és vele a híreket. Sírtunk-rettegtünk, féltünk. Féltünk, hogy többé nem látjuk viszont élve aput.
És anyu este hazajött. Mesélte, hogy apu vérnyomása nagyon alacsony és hogy a kritikus pont az éjszaka lesz. Ha azt túléli, élni fog. Úgyhogy rettegve vártuk a reggelt. Anyu másnap is bement hozzá Pestre. Vártunk a délutánt. Anyu jött és már mosolygott. Mondta, hogy már emelkedik a vérnyomása és hogy minden rendben lesz. Örültünk. Ekkor még nem sejtettük, hogy inkább most kellene sírnunk.
És pár nap múlva apu hazajött. Ajándékot is hozott nekem Pestről: egy földigérő, éjfekete hajú pici lánybabát, lila ruhácskában. Nagyon megbecsültem, mert apu igazán ritkán vett külön-ajándékot. Vagyis sosem.
De apu nem volt a régi. Pihennie kellett és pihenni is akart. Feküdni, aludni, a redőnnyel besötétített szobában. Csendben kellett lenni, nem volt rosszalkodás, vigyorgás. Nyomasztó hetek következtek. Elröppent a nyár, augusztus végét írtuk.
Esküvőre volt hivatalos a család. Apu nem jött velünk, depressziójára hivatkozva. Merthogy depressziós lett, az volt a baja. Azért aludt, azért kellett a csend.
Elmentünk az esküvőre, a lagziba is este. Én koszorúslány voltam, kamasz és boldog. Apu viszont furán viselkedett. Hangot adott újra féltékenységének. Elkezdődtek újra a 'cirkuszok', a veszekedések, az ordibálások. Nőtt a feszültség a családban.
Eljött az ősz. Szőlőszüret. Anyu sírva jött haza. Valami irtózatos veszekedés tört ki köztük, valami fura. Valami félelmetes. Valami elkezdődött. A rettegés időszaka következett. Éreztük, hogy baj van, hogy valami nem stimmel, valami nincs rendjén. De gyerekként nem tudtuk, hogy mi.
Lelki terror ment. Éjjel arra ébredtem, hogy apu erőteljesen suttogva beszél anyuval és mindennek elhordja. Anyu sír, védekezik, magyaráz, de mindhiába. Ez napi rendszerré vált.
Nekünk félelmetes volt, bár én  a mai napig sem tudom, hogy miért. Talán pont azért, mert talán anyu már akkor tudta azt, amit mi csak nagysokára tudtunk és értettünk meg. Na, ez a mozaik is  hiányos itt...
Így telt a tél. Békétlenül, hidegen, forrongva az indulatokról, lefagyva a rettegéstől. Eljött a tavasz. Elmondhatatlan, mekkora cirkuszok voltak, mekkora viharok anyuék között. Sokszor csak összebújva ültünk a két öcsémmel és figyeltük: ebből vajon mi sül ki.
Magunk sem tudtuk, hogy mitől tartunk, mitől félünk. Mert tettlegességig sohasem fajult a dolog. De valami elképesztő volt ez az egész. Tudok jól fogalmazni, de ezt egyszerűen nem tudom szavakba önteni.
Eljött a nyár. Apu 'bemutatókat tartott', hogy hogyan kellene kinézni a kertnek, a háznak... hogy ki hozta anyut haza kocsival és miért, hogy hol volt és meddig és kivel és miért... stb, stb.
És "érdekes" lett apu: mindenbe belakapott, úgy hagyta. Mindent jó üzletnek, vagy jó poénnak látott és elkezdte és félbehagyta. Felpörgött, de valami hihetetlenül. Leállíthatatlanul. A piát nem mellőzte: de nem alkoholista szinten,hanem szinte "drogként" használta: csak megerősítette őt, hogy jobban tudjon veszekedni, ordibálni, gonoszabbnál gonoszabb dolgokat kieszelni, lelki terrorban tartani a feleségét, gyerekeit és a saját édesanyját: a mi nagymamánkat. Szinte imádta, hogy rettegnek tőle. És azt sem bánta, hogy a gyerekei is...
Újra eljött a málnaszedés ideje, pont egy év telt el az öngyilkossági kísérlete óta. Csomó embertől "vett" málnát - hitelre..hogy ő majd Pesten eladja jópénzért és majd kifizeti.
El is ment Pestre, vitte a két öcsémet is magával, nyári hőségben  téli pulcsikban meg ilyenek... és kószáltak mindenfelé. Mindent megmutatott nekik, elvoltak. A málnáról feledkezett meg csupán: azt nem adta el, vagy nem jól adta el, nem tudom, a lényeg: pénz nem lett. Fizetni nem tudott. Semmiért. Ekkor jött el az az idő, mikor anyagilag kezdett tönkremenni a család. Még én is, mint gyerek... mert a kis spórolt pénzemet anyu elkérte, mondván: ne essen apunak bántódása amiatt, hogy nem tudja kifizetni a málnás tartozását. Elúszott még az én kis lóvém is. (ez lett volna a legkisebb baj). Pedig irtó jó helyen rejtegettem: a szétnyitható asztallap között. Fájó szívvel vettem elő. Akkoriban húszezer forint nem volt kis összeg, főleg egy gyereknek.
Apu "felpörgése" már kezdett életveszélyes lenni... ezerrel ment a kocsival, szabályokat hágott át, kötekedett fűvel-fával, legfőképp anyuval. Egy idő után egyszerűen kezelhetetlen lett a helyzet. Mindenfélével fenyegetőzött: életveszélyesnek éreztük a dolgot.
Anyut elkezdte nagyon üldözni a dolgaival. Már rémült volt az egész család, anyu félve jött haza a munkából, de félve is ment el, mondván: mi lesz velünk otthon?
És egyszercsak mentő fékezett a háznál: jött apuért. Én pont nem voltam otthon. hál' Istennek. De a két öcsém igen. Bezárkózott velük, felhívta őket a padlásra. Úgy törték rájuk a bejárati ajtót. Mikor hazamentem, mit sem sejtve: minden csurom vér volt és csupa üvegszilánk. Egyik rendőr szétvágta a kezét az üvegcserepekkel. Végül elvitték aput az elmeosztályra.
Folyt. köv.

Az igazi rémálom!

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Szóval elvitte a mentő az aput az elmeosztályra. Ekkor már annyira kikészült az egész család, hogy nekem pl a körzeti orvos beadott egy Seduxen injekciót (pedig én nem éreztem szükségét 14-15 évesen, de ő úgy gondolta: ez nagy sokkhatás, hogy az apámat a mentő vitte a "diliházba"). Lelkiállapotomat azt hiszem, szemlélteti, hogy a Seduxen injekciótól még csak el sem álmosodtam. Úgyhogy nem kicsit forronghatott a lelkem. Egész délután bicikliztem. Képtelen voltam hazamenni.
Megkönnyebbültem, hogy elvitték. Ekkor már a lakóhelyem, az utcabeliek főleg: féltek tőle, mert sokmindenkibe belekötött, bármiért. Pl egyik fiú barátomnak az ablakát és házuk falát tojással dobálta össze... meg ilyen 'apróságok'...
Szóval, jó érzés volt, hogy elkerült itthonról, úgy képzeltem: meggyógyítják és minden rendben lesz eztán. Eljött az este, ekkor azért beijedtem... mi lesz, ha mégis valahogyan hazajut?!
Megkértem anyut: ne aludjunk otthon, mert tuti megbosszulja magát ez az egész. Hogy anyu vitette el a kórházba őt... anyu, pont ő, akire féltékeny, akit mindig mindennek elhord, akit minden baj okozójának lát.
Nem hallgattak rám. Pedig néha beleérzek dolgokba. Csak annyi engedményt tett anyu, hogy a másik mamám is nálunk aludjon este. Mindenki félt,a lefekvést a végsőkig húztuk.
Végül besötétedett, kisöcsém még hátrament a kertbe megnézni a kislibáját, de ijedten rohant vissza: úgy hallotta, mintha apu köszörülte volna a torkát a libaólnál. Én is frászban voltam, de anyu NEM. Ő totál nyugodtnak tűnt, sőt, bosszantotta a mi aggódásunk, félelmünk, rettegésünk.
Végül a másik nagymamám ment hátra a kislibákat becsukni, ő meg úgy látta: nem ép a kerítés. Anyu viszont közölte: ne képzelődjön...!
Öcsikém bezárta  a kaput is, pedig nem szoktuk. És édes kis ördögöm, kivette a kulcsot és magával bevitte a házba. Még nem sejthette, hogy ez pont mekkora gond lesz.
Lefeküdtünk. Mindenki. Öcsikék elaludtak. Én füleltem. Féltem. És terveztem. Haditervet. Hogy mit és milyen sorrendben tennék, ha mégis hazajönne,hazaszökne apu. Pedig anyu megmagyarázta, hogy nem tud, mert az ilyen embereket (betegeket) leszíjazzák, benyugtatózzák, rácsos ágyba rakják, stb. NEM nyugodtam meg...!
Mikor úgy éreztem, teljesen kész a védekezési tervem, akkor úgy döntöttem: el merek aludni. Persze, ekkorra már eltelt valamennyi idő, korom sötét lett. Csend volt. Túl nagy csend. Vészjóslóan nagy csend. Pokoli csend. A szívemet hallottam hangosan dübörögni. A fülemben hangosan száguldott a vér.
És DURR......! Óriási csattanás, durranás, üvegcsörömpölés! Most is hallom szinte! Alig bírok írni is. Rémes emlék. Nem is bírom a hangos zajokat azóta sem.
Még hallottam,ahogy másik nagymamám megjegyzi, vagy anyum (?) hogy: Úristen, itt a Józsi...! És már tettre kész voltam: a forgatókönyv, amit megírtam a fejemben, már elindult. Tudtam, hogy a szobának két bejárata van (mind egy szobában tértünk 'nyugovóra' aznap este)... Tudtam, hogy ahol apu bejön, a másikon kell kirohannom, aztán irány a bejárati ajtó és onnan a kapu és az a szomszéd, aki nem öreg, nem süket és van kocsija.
És már rohantam is. A szobaajtón kiértem. A bejárati ajtón is. A kapu viszont: ZÁRVA! Még sosem sikerült átmászni, pedig mennyit ökörködtünk öcséimmel: nekik sikerült mindig, én gyáva voltam. Most viszont elsőre sikerült. Kék papucs volt rajtam, két ezüst csíkkal. A kapu tetején rúgtam le és egy óriási, velőtrázót sikítottam, mert megláttam aput, ahogy rohan anyu után az udvaron, a kút körül. Anyu haja szétengedve, rajta barnás hálóing, faleveles. Libbent az őrült rohanásban.
Átértem a kapun. Át az úton. Be a szomszédék nyitott kertjébe. Át a kerten. Hallom az ordibálást,a kétségbeesett menekülést, küzdelmet közben a saját kertünkből.
A szomszéd ajtaja. Ököllel dörömbölök, rekedten segítségért kiabálok. Kijön a szomszéd. Kinyögöm nehezen, mi a baj, de a sokk már jön: összeesek, nem bírom. Fekszem a földön, a 9 hónapos terhes szomszéd nő ápol, beszél hozzám, én aggódom: a Gyuszi bácsi elment-e már hívni a mentőket, rendőrséget? Elment. Félek. Rettegek. Bezárjuk az ajtót. Sírok. Féltem a két ártatlan kicsi öcsikémet, anyukámat, nagymamámat. Féltem magamat. Félek, hogy velük esetleg már végzett és most engem megkeres. Megöl. Rettegek! Jön Gyuszi bácsi, hogy a rendőrséget másvalaki már hívta (Feri bácsi), mert hallottak egy óriási sikolyt. (az enyémet).
Jön a rendőrség. Jön a mentő. Összeszedik aput. Gyuszi bácsi átmegy, hozza a híreket: senkinek nincs baja, anyu ujja tört el, beakadt a nagy menekülésben. Nem akarok hazamenni. Ott akarok maradni. Vagy még messzebbre kerülni: örökre.
Folyt. köv.

Rémálmos éjszaka, folytatás

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Ott alszom tehát a szomszédban. Alszom... Ez rossz kifejezés. De a szomszédok tündérek! Azt mondják, addig leszek náluk, amíg én akarom. ÖRÖKRE akarom!
Persze, nem lehet. Anyuék haza akarnak vinni. Én nem merek. Ki van zárva. Ki vagyok borulva. Az éjjelek és nappalok a félelemé, a rettegésé.
"Összealszom" az egész falut: barátnőmnél, annak nagymamájánál, rokonunknál, másik rokonunknál, mindenhol alszom, de legfőképpen ott, ahol tudom, apu nem is sejti, hogy kereshetek ott bármit is. De még ott is félek. Mindenhol. Belopja magát hozzám a halálos rettegés. Nem túlzás sajnos, egyáltalán.
Folyamatosan figyelem a zajokat, neszeket. Hozzá társítom apu arcát, tekintetét, gesztusait, mozdulatait... rémületes. Az éjszakák a legrémesebbek, de  a nappalok is borzadályok. (Mai napig elképzelem őt, ahogyan a bordó-fekete csíkos fürdőgatyájában, a sötétben, indulatosan gyalogol a falunkat és a kórházat összekötő úton. Arrafelé képes vagyok magamra zárni a kocsit is olykor.)
Tudom, hogy halálos indulat fűti őt anyu iránt és tudom, hogy nincs rendben a pszichéje, az agya és tudom, érzem, hogy ez régi dolog lehet. Az a régi dolog talán, hogy az apja olyan volt, amilyen? Vagy az, hogy féltékeny volt és kitalálta, hogy az öcsém nem tőle származik? Vagy minden összefügg? Vagy semmi sem függ össze, "csupán" beteg lett az agya? Esetleg a sokkolás katonáéknál? Vagy az már ott sajnos jogos lehetett? Sosem fog kiderülni.
Nem értem a miérteket, és nem tudom a hogyanokat... Hogyan tovább? Mi lesz velünk?
Hetek múlva már otthon mertem aludni, de több nyugis éjszakám nem volt. Apu. Az én Apukám. Akiben megbíztam, akinek a védelmét kerestem mindig, mindentől. Hogy attól voltam nyugodt, ha ő otthon volt. Hogy úgy éreztem, a villám sem csaphat a házunkba, ha apu velem van, hogy úgy éreztem, ő a legokosabb, a legerősebb és a legvédelmezőb... és most Tőle, éppen Tőle kell rettegnem?! Hogy én, mint szinte minden lány, apás voltam, imádtam... hogy zárkózottsága révén nem nagyon mutatta ki a szeretetét, de én mindig éreztem? Hogy sosem adott magától puszit senkinek, de én mindig kicsikartam tőle párat? Hogy át tudtam ölelni, pedig ő nem az az ölelgetős típus? Hogy mindenféle huncut kis titkunk volt? Hogy folyamatosan szövetkeztünk egymással régebben? Hogy bármilyen problémámmal fordulhattam hozzá? Hogy felnéztem rá? Hogy bármit kérdeztem, jött a válasz. Hogy bármilyen tudományos akármit akartam, ő nyomban utánanézett, ha épp nem tudta? De ez volt a ritka: mert többnyire mindenre naprakész válasza volt. Hogy 3 éves koromban felcipelt a hátán a kedvenc hegyünkre? Hogy rendszeresen jártunk kettesben kirándulni? Hogy különleges kapcsolatunk volt, mert egy pillantásunkból értettük a másik gondolatát is szinte? Hogy..... hogy ez pár hónap alatt semmivá vált, szertefoszlott, végérvényesen vége lett...?! S talán az ellenségem is lett? Talán feltett szándéka, hogy mondjuk... egy nem tiszta pillanatában kinyír?
Álltunk egyszer a két öcsémmel a buszmegállóban. Otthon állt a 'bál'. Óriási veszekedés volt, apu mindent kidobált az udvar kellős közepére. Úgy nézett ki minden, mint a csatatér. Még pár házzal arrébb is hallottuk a hangját, ahogy magából kikelve ordibál és mindennek elmondja anyut. Álltunk a buszmegállóban kétségbeesve, mint három kivert kiskutya. Gazdátlan, ijedt gyerekek. És arra jött egy idegen néni. Errefelé ritka az idegen, kicsi falu, mindenki ismer mindenkit. És az idegen néni megkérdezte, mikor megy busz...és mi neki öntöttük ki a szívünket...pontosabban csak én. Megkérdeztem, nem vinne-e magával minket, vagy nem tud-e valahogyan segíteni nekünk, mert mi ezt már nem bírjuk.Persze a néni nem tudott segíteni, de nagyon sajnált minket. Azt is kértem, szóljon valakinek, hogy vigyenek minket el "intézeti gyereknek", mert ott is biztos, hogy jobb. Mit érez egy gyerek, egy nagylány, ha ilyet mond és így is gondolja? Miközben mellett áll két kicsi, imádott öcsikéje...?!
És hol van közben a felelős szülő? Az egyik, aki mondjuk normális? Mondjuk, esetünkben: anyu...!
Vajon anyu nem tudta ezt? Hogy mi ezt már nem bírjuk? Hogy a gyerekek is érző lények és nem lehet mindent megtenni velük? Hogy lelkük van, hogy ŐK a szülők és felelnek értünk gyerekekért...?!
Anyu nem lépett, nem vitt minket biztonságos helyre. Nem vált el, nem hagyta el aput. Kitartott mellette. ŐT választotta, nem a gyerekeit, akikért felelősséget vállalt, amikor sorra megszült. MINEK szült minket? Miért mert három gyereket is vállalni? Létezik, hogy nem sejtett semmit?
A kórházba senki sem mert bemenni apuhoz. Persze fülkés készülékből telefonált anyu mindig, hogy mi van, hogy van... Személyesen beszélt az orvosokkal is. De látogatni nem merte senki. Egy idő után elkezdték sajnálni. Mi, gyerekek, nem tudtuk, mit is kéne éreznünk.
Láttam anyun, hogy nagyon szereti aput és hogy szeretné látni, csak nem meri. Mindig vagány kislány voltam, hát fogtam és felajánlottam: majd én bemegyek hozzá, velem elvileg nincs semmi baja...
És? Szerintetek? MEGENGEDTE anyu.
Másnap nagy készülődés délután, indultam a busszal. Nyár, kórház parkja, napsütés, zöld fű.... Fehér pavilon, lapos, hosszú, 3 db. A középső a zárt osztály. Ott van dolgom.
Remeg minden porcikám. Megnyomom a csengőt. Kijön egy nővérke. Mondom neki, mit szeretnék, kihez jöttem. Kérdem, szerinte jó ötlet-e? Kedves, segítőkész. Közli, hogy bemegy hozzá és kideríti, szerencsés dolog-e.
Térül-fordul és jön vissza. Mosolyogva közli, hogy 'Az apukád vár, bár nem rád számított, hanem anyukádra. Megkérdezte, hogy barna hosszú hajú hölgy-e, aki jött hozzá.' Mire a nővér közölte, hogy kislány, aki jött. Kislány bizony. A maga kis szerény 14 évével, egy ilyen helyen. Az is baromság, egy ekkora gyereket egy ilyen helyre. Meg az az anya is elég érdekes, aki ekkora ökörségbe belement. A gyerek csak simán kamasz, vakmerő. És... már megint.. mint mindig: RETTEG.
Meglát egy kórházi pizsamás alakot, egyenlőre hátulról. Az apja az. Hátralép. Majdnem meghátrál. De a kulcs fordul a zárban: az ajtót kinyitja a  nővér. Az apja lassan szembefordul és elindul felé. A lány frászban. Az apa szemében könny, száján mosoly. Az a félszeg, 'apus' mosoly. Huncut, kedves, lágy, szerető. A "régi-apué".
A lány megnyugszik, köszönnek, puszik... beszélgetnek. Az apa első kérése: "Küldd be anyut, várom. Nem haragszok rá, hogy behozatott."
A beszélgetés rövid, de eredményes. A küldetés teljesítve. A helyzet elsimítva: anyu mehet, látogathat. Dúlhat a "lamúr".

A lány közben megismerkedett egy fiatal sráccal, aki a kórházban gyakornok. Szőke. Magas. Kékszemű. Csinos. Mosolygós. Törődős. Megfogják egymás kezét, mennek moziba, sétálni. Arc-puszik csattannak, igazi tinédzser-lamúr. :-) Egy kapaszkodó. Egy vigasz ebben az őrült helyzetben. És nem kell szégyenkezni, titkolózni: a fiú mindent tud.
A napok, hetek telnek... És anyu megy. Látogat. Szeret. Főz. Süt. Visz. Ad. Szeretetet, mosolyt, törődést, és... szabadságot rövid időn belül, merthogy egy szeptemberi napon hazaviszi aput. :O
A lányt a fiú kíséri haza aznap. Késő nyári este, vagy inkább kora őszi? Mindegy. Sötétedik. Az udvari lámpa ég. Egy pizsamás alak cigizik az udvaron. A lány sokkos állapotba kerül: sír, zokog, nem akar, nem mer hazamenni. Bemenni. Egy fedél alá kerülni....az apjával... egy őrülttel.
A fiú bekíséri. Édes. Rendes. Tüneményes. Az anya magyaráz, a nagymama szintén. Nyugtatják a lánykát. Mindhiába. Legszívesebben kulcsra zárná az ajtót egy páncélszobán.
Az éjszaka rémes. Félelmetes. Túl hosszú. A nagy óra az előszobában hangosan ketyeg. Mintha léptek lennének. Reccsen a parketta. Mintha jönne. Nyekken az ajtó. Mintha nyílni. Bim-bammm... felet üt az óra... bim-bammm.. egészet üt az óra. És ez így megy reggelig. És ez így megy majd napokon, heteken, hónapokon, éveken át. A nyugalom megszűnt. Maradt......a RETTEGÉS.
Akkor kellett volna meghalnia, mikor megpróbált öngyilkos lenni. Hogy sirattuk, hogy kívántuk, hogy ébredjen fel. Még nem tudtuk, hogy ébredésével a sorsunk évekre - vagy talán örökre - megpecsételődik. A nyugalom szigete - a rémület szigete lesz. Nem lesz többé egy nyugodt percünk sem.
Folyt. köv.

Az első őrült év.

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Eleinte szedte a gyógyszerét. Rendszeresen. Járt vissza az orvoshoz. Rendszeresen. Elviselhető volt. Igyekezett a kedvében járni mindenkinek, úgy tűnt, minden visszamegy a régi kerékvágásba, mígnem egy este...
Apu vacsorázott, anyu pedig odakészítette a gyógyszert neki, a tányérja mellé. Apu hangja élesen csattant: "Mit képzelsz? Hogy hülye vagyok? Be tudom venni a gyógyszert magam is! Ha kell! De nem kell! Nem kell nekem gyógyszer, dilibogyó! Nem vagyok én elmebeteg!" És nem szedte a gyógyszert többé. Nem volt betegsétudata. Ez ennek a betegségnek a velejárója.
Megint elkezdett feszült lenni, ideges, ingerlékeny, gonoszkodó, féltékeny. Kezdődtek az éjszakai suttogások. Veszekedések. Feszültség. Érezhető. Vágható, tapintható. És a félelem. A rettegés. Hogy megint meddig fajul? Megint mi lesz? Mikor lesz vége? Mi fog történni? Mi lesz velünk...?
A tanulás egyikünknek sem ment. Mégis hogyan is? Úgy,hogy közben az egyik fülünk mindig azt hallgatta, van-e valami már megint? Úgy, hogy senki sem kérdezte ki a leckét? Úgy, hogy ...nőttünk, mint a gomba. Ha tehettük, otthon sem voltunk. Szinte az utca gyerekei lettünk.
Ekkor szerettem meg az esőt. A sarat. A szelet. A havat. A kánikulát. Az éjszakát. A hajnalt. A nappalt. A reggelt. Mindegy volt, milyen idő van kinn: bringára fel! Vagy ernyőt a kézbe! Vagy szánkót! Vagy ami épp aktuális volt: csak otthon ne kelljen lenni. Persze, máshol sem voltam nyugodt: hazagondoltam. Vajon "kínozza"-e már anyut. Vajon anyu hazaért-e már a munkából? Vajon mára mit talál ki apu? Milyen beszólást, veszekedési alapot sikerült kieszelnie? Mivel félemlít meg mindenkit? A feleségét, az édesanyját, a három gyerekét...
És a tél így telt el. Hú, de utáltam,hogy korán lett sötét, és ESTE! És éjjel! Utáltam az óra hangos tikk-takkját, bim-bammját. Tavasz lett újra, de a helyzet nagyon-nagyon eldurvult újra. Anyunak azt mondták az orvosok a kórházban, hogy a diagnózis: paranoid mániás depresszió. És hogy "szezonális", vagy "szezonfüggő" vagy micsoda. Magyarán, hogy kb az időjárás-változás fog mindig rosszabbodást hozni, de főként az ősz és a tavasz. Így is lett. Rémséges állapotok lettek tavaszra.
Olyannyira, hogy a mamámat rávettem, hívjunk mi ketten mentőt hozzá, míg anyu dolgozik, mert olyan dolgokat forral az agyában és magában, hogy már nagyon veszélyesnek tűnik. Úgy éreztük (mama és én is), hogy anyut a munkából valami nagyon csúf vagy gonosz vagy irtózatos dologgal fogja várni. Pl egyszer a szomszédba húzta el a csíkot az egész család, ő meg utánunk jött, de csak anyu érdekelte. Hóna alá kék munkáskabátban egy nagykést csapott....Mondhatni: igazi horrorisztikus, életreszólóan borzasztó élmény volt ám ez gyerek fejjel! :-/
Szóval, mama, az apu édesanyja.. aki imádta egyszem édes fiát (ami teljesen érthető, ki ne imádná?) megértette, elfogadta, hogy nincs más választása: neki kell bevitetnie a fiát most a "diliosztályra". És kivel? Az unokájával.
Elmentünk hát karonfogva... "sétálni indulunk"- jelszóva.... a körzeti orvoshoz.
Elmondtuk neki mamával, hogy apu megint kibírhatatlan és hát... veszélyes. Ekkorra megint több emberrel kikezdett, szomszédokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel. Mindenkibe bármiért képes volt durván belekötni. Így mint: "Ne edd már azt az uborkát,hát hogy ropog?" Hát vajon hogy is ne ropogna...?!
Vagy: "Mi a fenét bámulsz rajtam, mit figyelsz? azt hiszed, hülye vagyok?" Stb.. stb...
A körzeti orvos szerencsénkre egyáltalán nem tiltakozott, ismert minket, hogy egyébként megbízható, normális család voltunk és - apu nélkül azok is vagyunk. Azonnal tárcsázta a mentőket, rendőrséget. Ott, nála vártuk meg  a konvojt. És azt is, hogy a rendőrautó fékezzen az orvosi rendelő előtt, mert a rendőr bejött közölni, hogy elvitték aput és kitöltötték a megfelelő papírokat is ott.
Vajon mit érezhettem ott és akkor? Hogy száguld ki a mentőautó és a rendőrautó és az én apukámért és épp az én közreműködésemmel...? Hát, elmondhatom, hogy nagyon rossz volt. Félelmetes érzés volt. Rossz volt az is, mikor visszafelé ment már a mentő: tudtam: apum elvileg benne ül. Szomorú voltam, hogy ezt kellett tennem azzal az emberrel, aki addig a világot jelentette nekem. A mindenem volt. Kezdtem elveszíteni. De nem engedtem meg magamnak, hogy ne szeressem!
Innen már tök gyakorlottan ment minden, mondhatni: olajozottan.
Tesztként megint beküldtek hozzá egy idő után engem. Persze, várta anyut. Anyu meg persze: ment hozzá. És persze: kihozta őt újra és újra. Szezonálisan ismétlődött a dolog. Volt, hogy nem került kórházba jelenti ez azt, hogy mondjuk ősszel "bedilizett", de tavaszig kihúzta. Ez viszont azt jelenti, hogy a teljes tél úgy ment el, hogy féltünk és semmi idő sem jutott ránk, gyerekekre. Voltunk egymásnak: mi hárman.
Emlékszem, hányszor bújtunk össze hármasban, félve az ágyban. Egyszer olyan is előfordult, hogy ment a cirkusz, anyu meg elmenekült késő este a házból, a mamával együtt, mert néha őt is célkeresztbe vette apu... és mi hárman ott maradtunk, mi hárman: gyerekek!
Kérdem én - bár szeretem, tisztelem, becsülöm az anyukámat - hogy milyen anya az olyan, aki egy ilyen emberre így ott meri hagyni a gyerekeit...?! És ott mert hagyni. Gondolván, és mondván: minket nem bánt, nem velünk van baja, hanem vele. Csakhogy egyről feledkezett meg, illetve kettőről is:
1. ugyan nem velünk van baja, de az agyának baja van!!!
2. ugyan nem velünk van baja, de a mi lelkünkkel, pszichénkkel mi lesz???
Feküdtünk hárman az ágyban. Összebújva. Apu a konyhában volt. Anyu és mama ugye elmenekültek valahová. Apu bejött a szobába, elemlámpával világítva nézett körül: ott van-e elbújva anyu és mama. Persze, nem voltak ott. Csak mi. És én kértem, hogy feküdjön le,hagyja anyuékat, ne bántsa, ne keresse. Ő mosolygós hangon közölte: nem bántja és nem keresi. Ettől függetlenül kiment a kertbe és összevissza lámpázgatott, kereste őket. Ők meg a szomszéd kertjében bujkálva figyelték a cikázó lámpafényt és a sötét házat a benne lapuló 3 gyerekkel. Kimentem apu után és elkezdtem kiáltozni,hogy "Anyu, Mama...és jó hangosan gyorsan hozzátettem: Na látod, apu, hogy nincsenek itt, menjünk aludni." Anyu és mama persze vették a lapot, lapultak tovább. Gondolták: jé, ez a gyerek milyen ügyesen elhárította a veszélyt. Azt el. De belül őrlődött és rettegett és félt és sérült és sérült és sérült, folyamatosan.
És ez így ment eztán évről évre, hónapról hónapra, őszről tavaszra. A nyugis időszakok aránylag jók voltak, de mindig tudtuk, ahogy sárgulni kezdenek a falevelek, jön a dilis időszak. Vagy ahogy nyílni kezdenek az orgonák, mi már megint retteghetünk.
Sok illat van, amiről azonnal beugrik a félelem, újra érzem az egészet. Ilyen az orgona is. És  vannak hangok is, amik ilyen "élményeket" ébresztenek bennem. Ilyen a tücsökciripelés is. Az őszi tücsökciripelés. Merthogy sok éjszakát a fiú haverjaimmal töltöttem akkoriban. Jó volt velük. Nem nyávogtak, mint a lányok, sokkal normálisabb témáik voltak és engem csupán barátjukként szerettek. És addig, míg velük voltam, szinte felhőtlenül boldog lehettem és önfeledt. És nem kellett otthon lennem és hallgatni a halálos csendben annak a szegény bim-bammos órának a tik-takkolását.
Az a ház olyan volt, mintha mindig készülne valami rémség. Valami szörnyűség. Mintha a halál árnyéka folyamatosan belengte volna. És ebben töltöttem el éveket. Tömény kínzás volt.
És anyu nem vált el aputól. Érthetetlen. És nem engedte, hogy intézetbe vigyék, Pesthidegkútra, vagy hová a csudába. Egyszer felajánlották neki, ők be is pakoltak apuval mindent és apu nem tudta, de anyuval úgy tervezte a mama is és mindenki, azaz mi gyerekek is abban reménykedtünk, hogy apu örökre ott is marad. Intézetben. És messze tőlünk.
És elmentek. És délután lett. És megjelent anyu. Táskástól. Apustól. Hazahozta. Közölte, hogy ő képtelen otthagyni őt egy ilyen intézetben, "hülyék között"....! Mert az ő férje nem hülye. Mert akik ott vannak, azok a hülyék. Hmm?
Választott. A gyerekei épsége helyett a beteg férjet. Kockára téve az életünket, a testi-szellemi épségünket. Én úgy vélem, ez nem a helyes választás volt. Én is anya vagyok. A gyerekeimért felelős anya...!
folyt. köv.