Az első őrült év.

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Eleinte szedte a gyógyszerét. Rendszeresen. Járt vissza az orvoshoz. Rendszeresen. Elviselhető volt. Igyekezett a kedvében járni mindenkinek, úgy tűnt, minden visszamegy a régi kerékvágásba, mígnem egy este...
Apu vacsorázott, anyu pedig odakészítette a gyógyszert neki, a tányérja mellé. Apu hangja élesen csattant: "Mit képzelsz? Hogy hülye vagyok? Be tudom venni a gyógyszert magam is! Ha kell! De nem kell! Nem kell nekem gyógyszer, dilibogyó! Nem vagyok én elmebeteg!" És nem szedte a gyógyszert többé. Nem volt betegsétudata. Ez ennek a betegségnek a velejárója.
Megint elkezdett feszült lenni, ideges, ingerlékeny, gonoszkodó, féltékeny. Kezdődtek az éjszakai suttogások. Veszekedések. Feszültség. Érezhető. Vágható, tapintható. És a félelem. A rettegés. Hogy megint meddig fajul? Megint mi lesz? Mikor lesz vége? Mi fog történni? Mi lesz velünk...?
A tanulás egyikünknek sem ment. Mégis hogyan is? Úgy,hogy közben az egyik fülünk mindig azt hallgatta, van-e valami már megint? Úgy, hogy senki sem kérdezte ki a leckét? Úgy, hogy ...nőttünk, mint a gomba. Ha tehettük, otthon sem voltunk. Szinte az utca gyerekei lettünk.
Ekkor szerettem meg az esőt. A sarat. A szelet. A havat. A kánikulát. Az éjszakát. A hajnalt. A nappalt. A reggelt. Mindegy volt, milyen idő van kinn: bringára fel! Vagy ernyőt a kézbe! Vagy szánkót! Vagy ami épp aktuális volt: csak otthon ne kelljen lenni. Persze, máshol sem voltam nyugodt: hazagondoltam. Vajon "kínozza"-e már anyut. Vajon anyu hazaért-e már a munkából? Vajon mára mit talál ki apu? Milyen beszólást, veszekedési alapot sikerült kieszelnie? Mivel félemlít meg mindenkit? A feleségét, az édesanyját, a három gyerekét...
És a tél így telt el. Hú, de utáltam,hogy korán lett sötét, és ESTE! És éjjel! Utáltam az óra hangos tikk-takkját, bim-bammját. Tavasz lett újra, de a helyzet nagyon-nagyon eldurvult újra. Anyunak azt mondták az orvosok a kórházban, hogy a diagnózis: paranoid mániás depresszió. És hogy "szezonális", vagy "szezonfüggő" vagy micsoda. Magyarán, hogy kb az időjárás-változás fog mindig rosszabbodást hozni, de főként az ősz és a tavasz. Így is lett. Rémséges állapotok lettek tavaszra.
Olyannyira, hogy a mamámat rávettem, hívjunk mi ketten mentőt hozzá, míg anyu dolgozik, mert olyan dolgokat forral az agyában és magában, hogy már nagyon veszélyesnek tűnik. Úgy éreztük (mama és én is), hogy anyut a munkából valami nagyon csúf vagy gonosz vagy irtózatos dologgal fogja várni. Pl egyszer a szomszédba húzta el a csíkot az egész család, ő meg utánunk jött, de csak anyu érdekelte. Hóna alá kék munkáskabátban egy nagykést csapott....Mondhatni: igazi horrorisztikus, életreszólóan borzasztó élmény volt ám ez gyerek fejjel! :-/
Szóval, mama, az apu édesanyja.. aki imádta egyszem édes fiát (ami teljesen érthető, ki ne imádná?) megértette, elfogadta, hogy nincs más választása: neki kell bevitetnie a fiát most a "diliosztályra". És kivel? Az unokájával.
Elmentünk hát karonfogva... "sétálni indulunk"- jelszóva.... a körzeti orvoshoz.
Elmondtuk neki mamával, hogy apu megint kibírhatatlan és hát... veszélyes. Ekkorra megint több emberrel kikezdett, szomszédokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel. Mindenkibe bármiért képes volt durván belekötni. Így mint: "Ne edd már azt az uborkát,hát hogy ropog?" Hát vajon hogy is ne ropogna...?!
Vagy: "Mi a fenét bámulsz rajtam, mit figyelsz? azt hiszed, hülye vagyok?" Stb.. stb...
A körzeti orvos szerencsénkre egyáltalán nem tiltakozott, ismert minket, hogy egyébként megbízható, normális család voltunk és - apu nélkül azok is vagyunk. Azonnal tárcsázta a mentőket, rendőrséget. Ott, nála vártuk meg  a konvojt. És azt is, hogy a rendőrautó fékezzen az orvosi rendelő előtt, mert a rendőr bejött közölni, hogy elvitték aput és kitöltötték a megfelelő papírokat is ott.
Vajon mit érezhettem ott és akkor? Hogy száguld ki a mentőautó és a rendőrautó és az én apukámért és épp az én közreműködésemmel...? Hát, elmondhatom, hogy nagyon rossz volt. Félelmetes érzés volt. Rossz volt az is, mikor visszafelé ment már a mentő: tudtam: apum elvileg benne ül. Szomorú voltam, hogy ezt kellett tennem azzal az emberrel, aki addig a világot jelentette nekem. A mindenem volt. Kezdtem elveszíteni. De nem engedtem meg magamnak, hogy ne szeressem!
Innen már tök gyakorlottan ment minden, mondhatni: olajozottan.
Tesztként megint beküldtek hozzá egy idő után engem. Persze, várta anyut. Anyu meg persze: ment hozzá. És persze: kihozta őt újra és újra. Szezonálisan ismétlődött a dolog. Volt, hogy nem került kórházba jelenti ez azt, hogy mondjuk ősszel "bedilizett", de tavaszig kihúzta. Ez viszont azt jelenti, hogy a teljes tél úgy ment el, hogy féltünk és semmi idő sem jutott ránk, gyerekekre. Voltunk egymásnak: mi hárman.
Emlékszem, hányszor bújtunk össze hármasban, félve az ágyban. Egyszer olyan is előfordult, hogy ment a cirkusz, anyu meg elmenekült késő este a házból, a mamával együtt, mert néha őt is célkeresztbe vette apu... és mi hárman ott maradtunk, mi hárman: gyerekek!
Kérdem én - bár szeretem, tisztelem, becsülöm az anyukámat - hogy milyen anya az olyan, aki egy ilyen emberre így ott meri hagyni a gyerekeit...?! És ott mert hagyni. Gondolván, és mondván: minket nem bánt, nem velünk van baja, hanem vele. Csakhogy egyről feledkezett meg, illetve kettőről is:
1. ugyan nem velünk van baja, de az agyának baja van!!!
2. ugyan nem velünk van baja, de a mi lelkünkkel, pszichénkkel mi lesz???
Feküdtünk hárman az ágyban. Összebújva. Apu a konyhában volt. Anyu és mama ugye elmenekültek valahová. Apu bejött a szobába, elemlámpával világítva nézett körül: ott van-e elbújva anyu és mama. Persze, nem voltak ott. Csak mi. És én kértem, hogy feküdjön le,hagyja anyuékat, ne bántsa, ne keresse. Ő mosolygós hangon közölte: nem bántja és nem keresi. Ettől függetlenül kiment a kertbe és összevissza lámpázgatott, kereste őket. Ők meg a szomszéd kertjében bujkálva figyelték a cikázó lámpafényt és a sötét házat a benne lapuló 3 gyerekkel. Kimentem apu után és elkezdtem kiáltozni,hogy "Anyu, Mama...és jó hangosan gyorsan hozzátettem: Na látod, apu, hogy nincsenek itt, menjünk aludni." Anyu és mama persze vették a lapot, lapultak tovább. Gondolták: jé, ez a gyerek milyen ügyesen elhárította a veszélyt. Azt el. De belül őrlődött és rettegett és félt és sérült és sérült és sérült, folyamatosan.
És ez így ment eztán évről évre, hónapról hónapra, őszről tavaszra. A nyugis időszakok aránylag jók voltak, de mindig tudtuk, ahogy sárgulni kezdenek a falevelek, jön a dilis időszak. Vagy ahogy nyílni kezdenek az orgonák, mi már megint retteghetünk.
Sok illat van, amiről azonnal beugrik a félelem, újra érzem az egészet. Ilyen az orgona is. És  vannak hangok is, amik ilyen "élményeket" ébresztenek bennem. Ilyen a tücsökciripelés is. Az őszi tücsökciripelés. Merthogy sok éjszakát a fiú haverjaimmal töltöttem akkoriban. Jó volt velük. Nem nyávogtak, mint a lányok, sokkal normálisabb témáik voltak és engem csupán barátjukként szerettek. És addig, míg velük voltam, szinte felhőtlenül boldog lehettem és önfeledt. És nem kellett otthon lennem és hallgatni a halálos csendben annak a szegény bim-bammos órának a tik-takkolását.
Az a ház olyan volt, mintha mindig készülne valami rémség. Valami szörnyűség. Mintha a halál árnyéka folyamatosan belengte volna. És ebben töltöttem el éveket. Tömény kínzás volt.
És anyu nem vált el aputól. Érthetetlen. És nem engedte, hogy intézetbe vigyék, Pesthidegkútra, vagy hová a csudába. Egyszer felajánlották neki, ők be is pakoltak apuval mindent és apu nem tudta, de anyuval úgy tervezte a mama is és mindenki, azaz mi gyerekek is abban reménykedtünk, hogy apu örökre ott is marad. Intézetben. És messze tőlünk.
És elmentek. És délután lett. És megjelent anyu. Táskástól. Apustól. Hazahozta. Közölte, hogy ő képtelen otthagyni őt egy ilyen intézetben, "hülyék között"....! Mert az ő férje nem hülye. Mert akik ott vannak, azok a hülyék. Hmm?
Választott. A gyerekei épsége helyett a beteg férjet. Kockára téve az életünket, a testi-szellemi épségünket. Én úgy vélem, ez nem a helyes választás volt. Én is anya vagyok. A gyerekeimért felelős anya...!
folyt. köv.