Viszonyok

Kérném a végéről visszafelé haladva olvasni a blogot, mert úgy nyer értelmet.
Megpróbálom a lehetetlent, röviden összefoglalni, kit, miért, hogyan.. :)
Mama. Apai nagymamám, pár hetes/hónapor koromtól a nap egy részében rá voltam bízva, anyu még befejezte a tanulmányait. Szerettel, imádattal, féltő gondoskodással nevelt. Mindent átadott nekem, amit csak lehetett. Nagyon 'illemtisztelő' volt, kedves, vidám, melegszívő, jóindulatú, bizakodó. Nagymama volt, második anyuka is egyben. Szerettem a hangját, a mosolyát, az érintését, az illatát, a tekintetét, a főztjét, a kertjét, még a szidását is. Tudott kényeztetni, de tudta, hol a határ. Mindig meghallgatott, mindenben számíthattam rá. Na, az ő halála, az feldolgozhatatlan a számomra és elfogadhatatlan. :( Korán volt, hirtelen volt, és már milyen rég volt... 99-ben... és mégis: mintha ma lett volna és mintha igaz sem volna! (hónapokkal azelőtt megálmodtam, hogy 99-ben meghal :O
Apu: azt hiszem, róla most nem nagyon kell külön sokat mesélnem. Szerettem, imádtam, felnéztem rá, sokat tanultam tőle, nagyban hasonlítok hozzá, mert vidám is vagyok és kicsit melankólikus is. Valahogy úgy képzeljetek el, hogy vagy mosolygok és a szemem szomorú, vagy a szemem szomorú, de mosolygok. Régi, sok szép emlék köt apuhoz, mikor kis törp voltam és felcipelt a nagy hegyre a hátán... ő tanított kétkerekűzni és ő bízott meg bennem annyira, hogy tudom, hogyan használhatom a féket (hehe, pont a nagyárok szélén álltam meg bringával :D ) Ő volt az, akivel a Duna-partján kavicsot dobáltunk, anyuval hármasban és már ott pityeregtem, hogy én nem akarok busszal hazemenni, mert hányingerem van a buszon... ő ment haza a kismotorjáért és jött vissza értem, hogy a háta mögött hazamotorozhassak vele nagy boldogan... :) Ő volt, akivel mindig felesben ettem az összes olyan kaját, amit megkívántam, viszont megenni képtelen voltam (pl rák, kagyló, ruszli, stb), mindig vevő volt az én hülye kis vicceimre... Hallgatott is olykor rám és a kedvemben járt. Tárgyi emlék tőle alig van: egy váza, egy falidísz és fényképek. De ezeket féltve őrzöm. Mindkettőnek története van, korábban már itt leírtam. Azt a jópár év rémületet mindig átugrom és csak az van bennem: MIÉRT? Miért történt ez velünk? Én is boldogan mennék hozzá, a gyerekeim is imádnák és erre... tönkrement, meghalt, elmúlt, nincs. Igazságtalan, fáj.
Anyu: hát... erős, bátor, harcos és igazságos. Jószívű, jólelkű, kb 'szereti mindenki'-típus. Sokszor gondolkodtam, milyen jó lett volna,ha elválik aputól és csak nekünk adja magát. Évekig magamban kicsit haragudtam is rá ezért, egyszer-kétszer el is meséltem neki. Mára azonban úgy gondolom, valószínűleg helyesen tette, amit tett. Ő annyira szerette aput, hogy egyszerűen nem volt más választása. Sosem volt önző, így nem választhatta azt a lehetőséget, hogy elhúz, akár velünk, akár egymaga. Azért felnőttünk mi is, becsületben, szeretetben, csak nyugalom nélkül. Felnőttként majd megteremtjük magunknak a nyugis létet is, remélhetőleg. Anyutól a kitartást tanultam, a szeretetet, azt, hogy apró dolgoknak is lehet ám örülni, és azt, hogy a fogyatékkal élők, beteg vagy idős emberek is EMBEREK. Ő adta át a tesók szeretetét is, az emberségességet és, hogy mindig lehet rá számítani, így remélem majd rám is.
A férjem. Hát, neki sok mindent köszönhetek. Többek közt azt is, hogy élek. Azt gondolom, ha ő nem 'lép be a képbe', akkor egy idő után én feladtam volna. Mindig írtam naplót, csak nem virtuálisan, hiszen régen nem volt számítógép. Volt viszont spirálfüzet. Hát... jómúltkor kezembe került az egyik... meglepő és ijesztő, hogy micsoda vészfelhők voltak a fejem felett. Csak azért nem figyelhetett fel senki az elkeseredett jeleimre, mert ránk gyerekekre nem volt már annyi idő és energia sem. Ne csak ború legyen, más is: szerelem volt, első látásra. És mi sosem akartunk szakítani, mindig együtt terveztük az életünket, nálunk nyugi van és szeretet és beszélgetés. Nincs szükség ordibálásra, veszekedésre, dúlás-fúlásra, visszavágókra, stb. Sokat jelentünk egymásnak, örül, hogy vagyok neki - mondta egyik nap is... én erre visszakérdeztem: tényleg? :D Persze, hogy tényleg... :) Hát még én mennyire örülök :)
Törpök: tünemények, imádnivalóak, okosak és szépek. Nőnek és változnak. Remélem, jó emberekké válnak. Bízhatnak bennem, mint ahogy bíznak is. Mindent, de mindent meg tudunk beszélni, nincsenek tabuk, titkok. Nincs verés, nincs bünti. Egyszer az oviban ki kellett tölteni egy tesztet, köztük a kérdés: mivel bünteti csemetéjét? Gondolkodtam, aztán odaírtam. Semmivel, mert nincs szükség rá, értenek a szép szóból is. Az óvónő utána elbeszélgetett velem, hogy azért néha kell egy kis büntetés. Nem értettünk egyet. Nálunk tényleg nem kell büntetés.
Tesók: sógornők miatt jelenleg érdekes a viszony, kicsit lazult a családi kapocs. De úgy látom, ez nagyjából természetes is, csak nekem fura. Mert mi 'túl jóban' voltunk. Most egy kicsit nem hűvösnek, hanem jéghidegnek érzem a dolgot. Azért remélem, ahogy az ő párkapcsolatuk erősödik, majd visszatér minden a régi kerékvágásba és sikerül a 'kedves' sógornőknek beilleszkedniük - az egyébként elfogadó - családunkba.
Hát, röviden és a teljesség igénye nélkül, ennyi lenne a dolog.