Pici homály

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Pici homály fed bizonyos részleteket... Úgy gondolom, talán minden családban lappang valami titok,amiről nem, vagy nem szívesen beszélnek. Főleg nem egy kislánynak, aki pedig kíváncsi és...és aki én voltam.
Így hát a mozaik kicsit hiányos...
6 évig egyke voltam, szüleim és Nagymamám szeme fénye. Gyerektársaságba nem jártam, azaz oviba sem. Csak nagycsoportba vittek és én nagyon utáltam. A sok gyereket, a hangzavart,a zűrzavart, 'más kajáját', amit nem Mama főz, a cipekedős Melindát, aki minden reggel megpróbált felemelni, a Ferit, aki a mi ovis asztalunknál ült és mindig akkorát tüsszentett, hogy a zöld takony a mellkasán csorgott... a Csillukát, aki már akkor is túl sokat képzelt magáról... A Zsoltit, aki büdös volt, az Ilit, aki dadogott... A babaházat a sarokban, ahová sosem mertem bemenni... a Mónit, aki mindig szétdobta a lábát és simán, állva a homokozóba pisilt a bugyiján át...
Az óvónénit, a dadusnénit, na és az egyik kislányt: Katit szerettem. Vele elvonultunk az ovikert sarkába és a virágba borult bokor mögött tervezgettük, a kerítésen tátongó óriási lyuknál, hogy milyen is lenne, ha mi ott most kilépnénk és hazasétálnánk. Persze, sosem tettük. De azért megnyugtató volt ott ücsörögni a lyuknál: a szabadság érzetét keltette. :-))
Közben megszületett a kistesóm. Azt hiszem, a gólya megelégelte, hogy teljes hangerővel, ordibálva éneklem a kertben nap mint nap: "Gólya-gólya vaslapát, hozzál nekem kisbabát...!" :-))
Nos, anyukám szerint akkor kezdődtek a bajok. Apukám féltékeny lett (homály fedi, hogy volt-e oka rá....) Kitalálta, hogy az öcsémnek nem ő az apja. Pokollá téve anyu életét. A kisgyermeket ezért nem szerette (nem lettem volna öcsém helyében sem).
Anyu gyorsan szült mégegy babát: a másik öcsémet. Tán vigasz- tán bizonyítékképp...?
De a zöld szemű szörny nagy úr és ... nagy gyilkos. Gonosztevő. Aki egyszer 'beengedi' magához, azt többé nem hagyja békén. Az évek jól teltek, valószínűleg egy gyermek nem vesz észre mindent, míg kicsi. De egyszer felnő...!
És mikor már a gyerekek nagyobbak lettek, a viták, a veszekedések hangoskodássá, ordibálássá, vagdalkozássá fajultak, mindennaposak lettek. (tettlegesség nem volt sohasem, de a lélek...? más is fáj, nem csak az ütleg).
Időközben apu idegei kikészültek: több munkahely-váltás volt, de semmi sem volt jó. Ő cigizett mindig, de inni soha... míg csak egy újabb munkahely, egy pár barom munkatárs: és az italhoz nyúlt. Na innentől kezdve már a legkisebb gyerek is érzékelte a gondokat.
Egy marhaságba keveredett, melyért 3 hónap felfüggesztett börtön járt. Egy kis faluban ilyesmi hamar kiderül(het). És apu tartott ettől. Ő egy jól nevelt, mások véleményére nagyon is adó ember volt (a "ki mit szól hozzá" - őt bizony érdekelte), így persze totál kikészült:szégyen ez!
Megoldást nem talált mást, mint a családban előforduló (rémes) mintát: öngyilkos próbált lenni, beszedett egy zsák altatót.
Hmm.. én találtam rá akkor, 85-ben. Nyár volt, forró nyár. Málnaszedés. Anyu, mama, mindenki ott volt, apu meg épp munkában volt. Mi, gyerekek otthon, két öcsém az én felügyeletemben.
Takarítottam, apu hazaért. Forró vizet hordott ki a fiúknak az udvarra, hadd pancsoljanak. Összeszólalkoztunk. Nevezetesen: kilöttyentettem az uborkasalátát az asztalra és nem raktam azonnal rendbe. Ő, mai szóval élve: "beszólt"... én meg vissza. Már kamasz nagylány voltam, nagy szájjal.
Bevonultam a szobámba, magnóztam. Egy idő után folytatni akartam a takarítást, kimentem hát a fürdőszobába vízért. Ott bazinagy gőz fogadott, átvághatatlan. A kádba ömlött, zuhogott a forró víz, apu meg a földön feküdt hanyatt, szeme csukva, feje vérzett picit. Két öcsém kinn boldogan lubickolt.
A frász jött rám, de ügyes voltam: mindent megoldottam, ahogyan tudtam. Vizet elzártam. Kicsikre ráparancsoltam: be nem mehetnek. Szomszédba rohantam, hogy vigyázzon az öreg néni a kicsikre. Aztán fel anyuékhoz, a málnásba. Lélekszakadva. Papucsban, zokniban. Annyira emlékszem minden pillanatra: mintha most lett volna, mintha most történne! Nem tudtam eléggé rohanni: levettem hát a papucsot és zokniban rohantam tovább. Narancssárga zokniban. Végre felértem a málnáshoz: alig bírtam kinyögni, mi baj van. Telefon akkoriban a lakásokban még csak elvétve volt. Falunkban senkinek, csak fülke. Kocsival rohantak telefonálni a mentőkért, anyut pedig hazavitték apuhoz.
Én is bementem anyuval és hallottam, anyu ezt kérdezi: "Józsi, mit csináltál? Gyógyszert vettél be?" Már akkor is fura volt, hogy anyu erre rákérdezett, vajon miért sejtette? Nekem ilyen kérdés az eszembe sem jutna...!
Leszaladtam a sarokra: vártam a mentőt. Akkor vettem észre: a narancssárga zoknimban állok ott, papucs nélkül. Jött a mentő, beültettek. Együtt mentünk apuért, haza.
Elvitték. Szirénázva. Pestre. Anyu vele ment. Milyen tiszta emlékek: anyu beküldött, hogy hozzam ki a ruháját. Ezt és ezt... Én bementem, a ruhát kihoztam, mire rámripakodott: nem arra gondolt. Fura volt, abban a szituban. Engem a narancssárga zoknim sem érdekelt...
Vártuk anyut és vele a híreket. Sírtunk-rettegtünk, féltünk. Féltünk, hogy többé nem látjuk viszont élve aput.
És anyu este hazajött. Mesélte, hogy apu vérnyomása nagyon alacsony és hogy a kritikus pont az éjszaka lesz. Ha azt túléli, élni fog. Úgyhogy rettegve vártuk a reggelt. Anyu másnap is bement hozzá Pestre. Vártunk a délutánt. Anyu jött és már mosolygott. Mondta, hogy már emelkedik a vérnyomása és hogy minden rendben lesz. Örültünk. Ekkor még nem sejtettük, hogy inkább most kellene sírnunk.
És pár nap múlva apu hazajött. Ajándékot is hozott nekem Pestről: egy földigérő, éjfekete hajú pici lánybabát, lila ruhácskában. Nagyon megbecsültem, mert apu igazán ritkán vett külön-ajándékot. Vagyis sosem.
De apu nem volt a régi. Pihennie kellett és pihenni is akart. Feküdni, aludni, a redőnnyel besötétített szobában. Csendben kellett lenni, nem volt rosszalkodás, vigyorgás. Nyomasztó hetek következtek. Elröppent a nyár, augusztus végét írtuk.
Esküvőre volt hivatalos a család. Apu nem jött velünk, depressziójára hivatkozva. Merthogy depressziós lett, az volt a baja. Azért aludt, azért kellett a csend.
Elmentünk az esküvőre, a lagziba is este. Én koszorúslány voltam, kamasz és boldog. Apu viszont furán viselkedett. Hangot adott újra féltékenységének. Elkezdődtek újra a 'cirkuszok', a veszekedések, az ordibálások. Nőtt a feszültség a családban.
Eljött az ősz. Szőlőszüret. Anyu sírva jött haza. Valami irtózatos veszekedés tört ki köztük, valami fura. Valami félelmetes. Valami elkezdődött. A rettegés időszaka következett. Éreztük, hogy baj van, hogy valami nem stimmel, valami nincs rendjén. De gyerekként nem tudtuk, hogy mi.
Lelki terror ment. Éjjel arra ébredtem, hogy apu erőteljesen suttogva beszél anyuval és mindennek elhordja. Anyu sír, védekezik, magyaráz, de mindhiába. Ez napi rendszerré vált.
Nekünk félelmetes volt, bár én  a mai napig sem tudom, hogy miért. Talán pont azért, mert talán anyu már akkor tudta azt, amit mi csak nagysokára tudtunk és értettünk meg. Na, ez a mozaik is  hiányos itt...
Így telt a tél. Békétlenül, hidegen, forrongva az indulatokról, lefagyva a rettegéstől. Eljött a tavasz. Elmondhatatlan, mekkora cirkuszok voltak, mekkora viharok anyuék között. Sokszor csak összebújva ültünk a két öcsémmel és figyeltük: ebből vajon mi sül ki.
Magunk sem tudtuk, hogy mitől tartunk, mitől félünk. Mert tettlegességig sohasem fajult a dolog. De valami elképesztő volt ez az egész. Tudok jól fogalmazni, de ezt egyszerűen nem tudom szavakba önteni.
Eljött a nyár. Apu 'bemutatókat tartott', hogy hogyan kellene kinézni a kertnek, a háznak... hogy ki hozta anyut haza kocsival és miért, hogy hol volt és meddig és kivel és miért... stb, stb.
És "érdekes" lett apu: mindenbe belakapott, úgy hagyta. Mindent jó üzletnek, vagy jó poénnak látott és elkezdte és félbehagyta. Felpörgött, de valami hihetetlenül. Leállíthatatlanul. A piát nem mellőzte: de nem alkoholista szinten,hanem szinte "drogként" használta: csak megerősítette őt, hogy jobban tudjon veszekedni, ordibálni, gonoszabbnál gonoszabb dolgokat kieszelni, lelki terrorban tartani a feleségét, gyerekeit és a saját édesanyját: a mi nagymamánkat. Szinte imádta, hogy rettegnek tőle. És azt sem bánta, hogy a gyerekei is...
Újra eljött a málnaszedés ideje, pont egy év telt el az öngyilkossági kísérlete óta. Csomó embertől "vett" málnát - hitelre..hogy ő majd Pesten eladja jópénzért és majd kifizeti.
El is ment Pestre, vitte a két öcsémet is magával, nyári hőségben  téli pulcsikban meg ilyenek... és kószáltak mindenfelé. Mindent megmutatott nekik, elvoltak. A málnáról feledkezett meg csupán: azt nem adta el, vagy nem jól adta el, nem tudom, a lényeg: pénz nem lett. Fizetni nem tudott. Semmiért. Ekkor jött el az az idő, mikor anyagilag kezdett tönkremenni a család. Még én is, mint gyerek... mert a kis spórolt pénzemet anyu elkérte, mondván: ne essen apunak bántódása amiatt, hogy nem tudja kifizetni a málnás tartozását. Elúszott még az én kis lóvém is. (ez lett volna a legkisebb baj). Pedig irtó jó helyen rejtegettem: a szétnyitható asztallap között. Fájó szívvel vettem elő. Akkoriban húszezer forint nem volt kis összeg, főleg egy gyereknek.
Apu "felpörgése" már kezdett életveszélyes lenni... ezerrel ment a kocsival, szabályokat hágott át, kötekedett fűvel-fával, legfőképp anyuval. Egy idő után egyszerűen kezelhetetlen lett a helyzet. Mindenfélével fenyegetőzött: életveszélyesnek éreztük a dolgot.
Anyut elkezdte nagyon üldözni a dolgaival. Már rémült volt az egész család, anyu félve jött haza a munkából, de félve is ment el, mondván: mi lesz velünk otthon?
És egyszercsak mentő fékezett a háznál: jött apuért. Én pont nem voltam otthon. hál' Istennek. De a két öcsém igen. Bezárkózott velük, felhívta őket a padlásra. Úgy törték rájuk a bejárati ajtót. Mikor hazamentem, mit sem sejtve: minden csurom vér volt és csupa üvegszilánk. Egyik rendőr szétvágta a kezét az üvegcserepekkel. Végül elvitték aput az elmeosztályra.
Folyt. köv.