Az igazi rémálom!

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Szóval elvitte a mentő az aput az elmeosztályra. Ekkor már annyira kikészült az egész család, hogy nekem pl a körzeti orvos beadott egy Seduxen injekciót (pedig én nem éreztem szükségét 14-15 évesen, de ő úgy gondolta: ez nagy sokkhatás, hogy az apámat a mentő vitte a "diliházba"). Lelkiállapotomat azt hiszem, szemlélteti, hogy a Seduxen injekciótól még csak el sem álmosodtam. Úgyhogy nem kicsit forronghatott a lelkem. Egész délután bicikliztem. Képtelen voltam hazamenni.
Megkönnyebbültem, hogy elvitték. Ekkor már a lakóhelyem, az utcabeliek főleg: féltek tőle, mert sokmindenkibe belekötött, bármiért. Pl egyik fiú barátomnak az ablakát és házuk falát tojással dobálta össze... meg ilyen 'apróságok'...
Szóval, jó érzés volt, hogy elkerült itthonról, úgy képzeltem: meggyógyítják és minden rendben lesz eztán. Eljött az este, ekkor azért beijedtem... mi lesz, ha mégis valahogyan hazajut?!
Megkértem anyut: ne aludjunk otthon, mert tuti megbosszulja magát ez az egész. Hogy anyu vitette el a kórházba őt... anyu, pont ő, akire féltékeny, akit mindig mindennek elhord, akit minden baj okozójának lát.
Nem hallgattak rám. Pedig néha beleérzek dolgokba. Csak annyi engedményt tett anyu, hogy a másik mamám is nálunk aludjon este. Mindenki félt,a lefekvést a végsőkig húztuk.
Végül besötétedett, kisöcsém még hátrament a kertbe megnézni a kislibáját, de ijedten rohant vissza: úgy hallotta, mintha apu köszörülte volna a torkát a libaólnál. Én is frászban voltam, de anyu NEM. Ő totál nyugodtnak tűnt, sőt, bosszantotta a mi aggódásunk, félelmünk, rettegésünk.
Végül a másik nagymamám ment hátra a kislibákat becsukni, ő meg úgy látta: nem ép a kerítés. Anyu viszont közölte: ne képzelődjön...!
Öcsikém bezárta  a kaput is, pedig nem szoktuk. És édes kis ördögöm, kivette a kulcsot és magával bevitte a házba. Még nem sejthette, hogy ez pont mekkora gond lesz.
Lefeküdtünk. Mindenki. Öcsikék elaludtak. Én füleltem. Féltem. És terveztem. Haditervet. Hogy mit és milyen sorrendben tennék, ha mégis hazajönne,hazaszökne apu. Pedig anyu megmagyarázta, hogy nem tud, mert az ilyen embereket (betegeket) leszíjazzák, benyugtatózzák, rácsos ágyba rakják, stb. NEM nyugodtam meg...!
Mikor úgy éreztem, teljesen kész a védekezési tervem, akkor úgy döntöttem: el merek aludni. Persze, ekkorra már eltelt valamennyi idő, korom sötét lett. Csend volt. Túl nagy csend. Vészjóslóan nagy csend. Pokoli csend. A szívemet hallottam hangosan dübörögni. A fülemben hangosan száguldott a vér.
És DURR......! Óriási csattanás, durranás, üvegcsörömpölés! Most is hallom szinte! Alig bírok írni is. Rémes emlék. Nem is bírom a hangos zajokat azóta sem.
Még hallottam,ahogy másik nagymamám megjegyzi, vagy anyum (?) hogy: Úristen, itt a Józsi...! És már tettre kész voltam: a forgatókönyv, amit megírtam a fejemben, már elindult. Tudtam, hogy a szobának két bejárata van (mind egy szobában tértünk 'nyugovóra' aznap este)... Tudtam, hogy ahol apu bejön, a másikon kell kirohannom, aztán irány a bejárati ajtó és onnan a kapu és az a szomszéd, aki nem öreg, nem süket és van kocsija.
És már rohantam is. A szobaajtón kiértem. A bejárati ajtón is. A kapu viszont: ZÁRVA! Még sosem sikerült átmászni, pedig mennyit ökörködtünk öcséimmel: nekik sikerült mindig, én gyáva voltam. Most viszont elsőre sikerült. Kék papucs volt rajtam, két ezüst csíkkal. A kapu tetején rúgtam le és egy óriási, velőtrázót sikítottam, mert megláttam aput, ahogy rohan anyu után az udvaron, a kút körül. Anyu haja szétengedve, rajta barnás hálóing, faleveles. Libbent az őrült rohanásban.
Átértem a kapun. Át az úton. Be a szomszédék nyitott kertjébe. Át a kerten. Hallom az ordibálást,a kétségbeesett menekülést, küzdelmet közben a saját kertünkből.
A szomszéd ajtaja. Ököllel dörömbölök, rekedten segítségért kiabálok. Kijön a szomszéd. Kinyögöm nehezen, mi a baj, de a sokk már jön: összeesek, nem bírom. Fekszem a földön, a 9 hónapos terhes szomszéd nő ápol, beszél hozzám, én aggódom: a Gyuszi bácsi elment-e már hívni a mentőket, rendőrséget? Elment. Félek. Rettegek. Bezárjuk az ajtót. Sírok. Féltem a két ártatlan kicsi öcsikémet, anyukámat, nagymamámat. Féltem magamat. Félek, hogy velük esetleg már végzett és most engem megkeres. Megöl. Rettegek! Jön Gyuszi bácsi, hogy a rendőrséget másvalaki már hívta (Feri bácsi), mert hallottak egy óriási sikolyt. (az enyémet).
Jön a rendőrség. Jön a mentő. Összeszedik aput. Gyuszi bácsi átmegy, hozza a híreket: senkinek nincs baja, anyu ujja tört el, beakadt a nagy menekülésben. Nem akarok hazamenni. Ott akarok maradni. Vagy még messzebbre kerülni: örökre.
Folyt. köv.