Lila rózsa :)

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.

Szeretem a virágokat. Mindet, egytől egyig. Lehet gyomnövény virága is és lehet gőgös rózsa... mindegy. A természet szerelmese vagyok. Szeretem a fákat, a növényeket, a hegyeket-völgyeket, a szabadságot.
Van néhány virág, ami különös jelentőséggel bír az életemben. Persze, hogy személyek kötődnek hozzájuk, például a lila rózsához Apu. Ő is nagyon szerette a természetet, növényeket, állatokat, hegyeket-völgyeket... milliónyi lexikonja, gyűjteménye volt. Járt-kelt mindenfelé. Figyelt, magába szippantott mindent és fényképezett.
Fiatal kora óta ilyen volt: ismert minden madarat, minden bogarat, minden gombát, minden csillagot, minden csillag-állást, a felhők járását, a szivárványt, érző, szerető lelkű ember volt. Imádta az állatokat: a kutyát, a madarat, a macskát...
Volt is neki egyszer egy pár baglya. Még fiatal srác volt. Hogy honnan szerezte a haverjával őket, nem tudom. Hogy mi lett a madarak sorsa: már nem tudom. De amikor gyerek voltam, nekem is mindent megmutatott és elmagyarázott. Megszerettette velem a világot. Az embereket viszont kerülte. Én viszont szeretem az embereket. Ők pedig: szeretnek engem. Mindenki megtalál előbb-utóbb: ismerős, idegen, barát, nem barát... és önti nekem örömét-bánatát. Mintha rám lenne írva: mondd el neki, mondj el neki mindent: ő őrzi a titkokat. Mennyi minden belefér egy ember 'postaládájába'. Belém legalábbis sok. Ebben aputól különbözünk. Ő nem volt nyitott egyáltalán az emberek felé, bár segíteni szeretett és szokott is - én igen könnyen barátkozom. Mosolygós vagyok, a szemem mindig mosolyog. Akkor is, ha épp  szomorú vagyok. Még sírva is mosolygok néha. Mindig mondta is a mamám: "hogy lehet ez, anyukám, hogy sírsz és mosolyogsz?" Nem tudom, én ilyen vagyok. Bár gondolom, az a típus vagyok, aki a borún át is a derűt látja, de a derűn át is a borút...
Egyszer eltűnt pár napra apu: konkrétan kettőre, egy éjszakával. Délelőtt megjött csapzottan és csak mesélt-mesélt - volna! Ha hagyta volna anyu és mamám. Akkor láttam: a kezében egy döglött bagoly csüng: fejjel lefelé. És nem tudta, hogyan is került hozzá és mitől vált döglötté az a bagoly. De ez már sokkal később volt. Most kicsit csapongani fogok, mert annyi minden az eszembe jut. Jó lenne mindent leírni: jót, s rosszat egyaránt. Én pl akkoriban már féltem tőle annyira, hogy nem mertem kérdezni. MOST viszont úgy látom: kellett volna kérdezni tőle sokat, sokszor. Ha nem a gyereke vagyok, hanem a psziciátere. De egy gyerek az gyerek, még ha felnőtt már, akkor is. Így aztán sosem tudom meg, hogy miket érzett, mik keringtek a fejében, hogyan tett különbséget a két világ között: az általunk igazinak vélt és az általa megtapasztalt, különös világ közt. Míg össze nem mosódott neki a kettő és vált egy nagy zagyvalékká minden körülötte. És már késő is megkérdezni, nincs köztünk, már hallgat, nem válaszol. Vajon akkoriban elmesélte volna, miket érez?
Apu szerette a virágokat, legfőképpen a szép rózsákat. A kertben külön rózsakertje volt. Álló-, futó-, bokorrózsák... sárga, bordó, fehér, lila színkavalkád. És illatfelhő. Az állókat ősszel mindig lehajtotta, végükre földbucka került. Így védte őket a fagytól gondosan. Jó volt nézni pár évesen, ahogy a kertben ténykedett. És tavasszal előbújtatta a rózsát és finoman felállította, karót rakott mellé, megápolta. Metszette, permetezte, nap mint nap nézegette - velem. Volt egy különleges, új rózsa. Első virágát várta: lila rózsa volt. Nagyon szép, különleges, akkoriban ritka. Minden nap karjára vett, elsétált velem a kertbe. Karjából pont a lila rózsával néztem szembe. A bimbójával és aztán, ahogy fakadt: bontotta lila szirmait. Alig vártuk már, hogy megérezzük az illatát is. Máig az orromban érzem. Ha lila rózsát látok: már veszem is elő a zsebkendőt: tuti sírnom kell. Nem merek venni magamnak, nem bírnám nap mint nap látni a kertemben. Fájna. Anyu is látta  titkos, cinkos kis kapcsolatunkat apuval, néha még irigykedve is figyelt: engem néha közelebb engedett magához, mint őt.
Másik ilyen virág a bordó margaréta. Ismeritek? Ugyanolyan, mint a fehér társa, csak épp mélybordó. Mamám mindig azzal köszöntött engem, a szülinapomon, mely az övétől csak pár napnyira volt. 16 éves voltam, mikor elém állt egy nagy csokorral. Közölte: ez az utolsó ilyen csokra, a virág tövén épp 16 szál nyílott, mind leszedte nekem. De a bokor beteg. Jövőre elpusztul, nincs több ilyen csokor. Úgy előttem van, úgy fáj a hiánya. Nem a margaréta, a mamám hiánya. Ő is egy margaréta volt: Margitka.
Harmadik a pünkösdi rózsa... szintén mamámhoz fűződő emlék: csokorba szedte, azzal köszöntött. 98-ban, utoljára. Éreztem, hogy ez az utolsó... és nem a virág... hanem a köszöntés. Pár szirmát a lánykori emlékkönyvem lapjai közé préseltem... és igen, milyen jól tettem: következő szülinapomon már fel kellett lapoznom érte a könyvet, hogy megsímogassam és Rá gondolhassak. Már nem élt, már meghalt, itthagyott minket. :-(
Aztán a vadvirágok... tőlük nem kell sírnom és remélem, még nagyon sokára kell majd! Anyukám kedvencei. Mindig csokorba köti őket, közéjük bóbitás fűszálakat tűz és vázába rakja. Pontosan ilyen lelkületű az én anyukám: olyan vadvirágos, egyszerű, tiszta, szép... az én szememben. Persze, a szerelem/szeretet elvakít, de így a jó. Egy Anyuka úgy szép, ha a gyereke előtt tökéletes. És nekem ő úgy jó, ahogy van. Csak legyen sokáig! Még milliónyi vadvirágcsokrot szedjen! Apu is sokszor meglepte őt: hozott neki sokszor, sokféle csokrot, utoljára lila vasvirágból (szalmavirág, vadon nő az autópályák mentén)
És a gerbera... eljegyzésem volt, hú de rég, mikor is...? Huszonéve. A szűk családi kör jött, mindkét részről. És apum egyszer csak fogta és elment, egy hatalmas gerberacsokorral tért vissza. Nekem hozta. Olyan megható volt. Akkor már beteg volt, de még nem nagyon. Sokszor nézem a fényképen fiatal arcát, ahogyan mosolyogva, azzal a mosollyal, ami csak az enyém volt... adja át nekem a csokrot: a szeme is nevet! Most az enyém is, most nem sírok, valahogy jó most így rágondolni! És már nem kell a képre néznem, mos is látom magam előtt: mosolyog kedvesen, hihetetlenül apusan és fiatalon. ♥
De már fagy is az arcomról a mosoly... mert az orgona jön. Annak az illata... A ballagásom, a rövid-középsulis... Apu akkor éppen nagyon 'problémás' volt. Jött a vendégsereg, de ő nem bírt magával: fel volt pörögve, ivott is, kötekedett is, végül még az asztal tetejére is felállt valamiért. Én már nem láttam, már "kivontam magam a forgalomból" - elhúztam valahová. Este aztán, a szobámban virágillat volt: ballagási csokrok tömkelege. Némelyikben orgona illatozott. És valami brutális nagy cirkusz volt azon az éjjelen. Az orgonaillat így rosszhoz társulva maradt meg nekem. Ha tavasszal virágzik, nem is szeretek behozni belőle a házba: teljesen olyan, mintha visszarohannék az időben, egészen a ballagásomig. Kitörölhetetlen emlék és nem a jófajta.
A 'Mercedes-rózsa'... a menyasszonyi csokrom alkotója... apu akkor is problémás volt épp, az esküvőm, ugye tavasszal volt, nála pedig tavasszal támadott legerősebben a betegség. De pontosan még a nászutunk ideje alatt sem volt rémes még  a helyzet, így  hát nyugodtan és felhőtlenül telt. Később még abba is belekötött, hogy narancspiros vagy élénkpiros vagy simapiros, vagy karmazsinvörös-e a rózsám a csokorban. Nem is.. a vita tárgyát csak az képezte: Mercedes rózsa-e vagy Super Star? (máig nem derítettem ki, de már úgyis mindegy, mert nem tudom, ő melyiket állította olyan magabiztosan. és azt sem tudom, miért nem hagytam annyiban akkor)
Ide tartozik, hogy a férjemnek sokszor elmondtam már: ha vele nem hoz össze a sors, azért talán már nem élek, mert én nem bírtam volna a szülői házban túl sokáig. Nem is tudom, a két öcsém hogy bírta?! El nem tudom képzelni. Azért egy idő után...hát, elég lett volna. Több kis naplóm előkerült, amelyekből simán kiolvasható, hogy mit láttam egyedüli megoldásnak. :(
A virágokról ennyit egyenlőre.
folyt. köv.