Elkezdem hát...

Már régóta tervezgetem, hogy elkezdek blogot írni olyan témákról, amikről nem tudok, ill nem akarok beszélni 'élőben', nyilvánosan.
Persze, vannak, akik (majdnem) mindent tudnak rólam, de, mivel sosem jártak az én cipőmben,így igazán úgysem tudják, mi milyen hatással volt/van rám és mit érzek, miken mentem keresztül. Egyébként egy embernek túl sok dolgon. Szerintem. De majd eldönti az, aki erre a blogra rátalál és veszi a fáradságot, hogy elolvassa és megtisztel azzal, hogy kommentet (véleményt) alkot és azt ide is firkantja nekem.
Nő vagyok, feleség, kétgyerekes édesanya. Normál, átlagos, boldog házasságban élek, nem tartom magam rossz anyának semmiképpen, persze tökéletesnek sem. Mint mindenkinek, így nekem is vannak hibáim.
Hú,de nehéz dolog ez... azt sem tudom, hol kezdjem. De persze tudom: a dolgok leges-legelején!
De mégis mennyire az elején? Nagyon régre nyúlok vissza. A 30-as évek mélyére...
Akkor született egy kislány egy kicsi faluban. Lett egy kishúga is. Szegények voltak, de nagyon. Az édesanya akkoriban szolgált egy (vagy több?) családnál: ételért.
A két kicsi lány ismerte az éhezést. Az édesanya viszont ismerte a szeretetet. És az édesapa is. A kislányok közül a nagyobbik volt az én édes nagymamám. Ő mesélt nekem sokat-sokat mindenről, így persze a régi időkről, a testvéréről, a szüleiről, a szegénységről és... igazán mindenről! Mikor kicsi voltam, vele aludtam, az Ő ágyában. Simogatta a hátam vagy a lábam, úgy, ahogyan csakis Ő tudta! Mindig kértem: "Mama, mesélj nekem a kicsiségedről." És mesélt. Például azt, hogy várták haza este az édesanyjukat, éhesek voltak. Végül a fáradtságtól elaludtak. Édesanyjuk későn ért haza, sokszor úgy etette meg őket, hogy a kenyeret a saját szájában megnedesítette és a félig  alvó kislányai szájába rakta. El lehet ezt képzelni...?
Nehéz idők jártak akkor (is). Az édesanya egyszercsak beteg lett. Nagyon beteg. Autót szereztek, Pestre kellett vinni. Diagnózis: hashártya-gyulladás. Két nap múlva már üresen állt az ágya a Rókus-kórházban: elment az élők közül, itthagyta két gyönyörű kicsi lányát és szerető férjét.
A férj pár hétre rá felakasztotta magát fájdalmában, tehetetlenségében. A mamám talált rá holtában. 7-8 éves kislányként. Árván maradtak. Mostmár nemcsak szegények voltak, hanem kiszolgáltatottak is. Édesanyjuk lánytestvére, a lányok keresztanyja,  az egyiküket (!) magához fogadta, a másikuk Pestre került nevelőszülőkhöz...(!) Ilyet is hogy lehetett tenni? A szegénység? Más indok? Ez sosem derült ki. Már nemcsak szegények voltak és árvák, hanem egyszál magukban maradtak, még testvérek sem lehettek többé. (felnőtt korukban találtak egymásra újra)
Szigorú nevelőanya volt ez a keresztanya. Dolgos, vallásos, tenyeres-talpas, erős, kőkemény. Megedzette őt is a sors, az élet, a szegénység, a verekedős ura. A kislánnyal úgy bánt, mint egy kis szolgával. (kb mint Hamupipőkével a mesében a mostona). Na de ő legalább nem volt kifejezetten gonosz, 'csak' szigorú. De az nagyon.
Fakanállal verte az ártatlan kislányt, aki a történtekkor mindössze 8 éves volt. Állítása szerint azért bántotta, mert szerinte jobban járt, ha ő veri meg,mintha az erős férje tenné...
Telt-múlt az idő, a kislány nagylány lett. Nagylány lett és szerelmes. De hiába. A legény, akit szeretett és aki Őt szerette: még tanult, nem volt kereső ember. Így nem felelt meg a szigorú mostohaanyának. "Jobbat" nézett ki a leánykának: módosat, akinek volt szakmája /cipész/ és így pénze is.
A lányka tudta, hogy nem szereti ezt az embert, de azt is érezte: innen azért mennie kellene mielőbb. Nem volt más választása: vagy marad szolgaszinten, akit ütnek-vágnak, vagy a maga lábára áll, igaz, olyan ember oldalán, akihez érzelmileg semmi köze. Ezt választotta.
Férjhez ment és az akkori szokásrend szerint 16-17 évesen gyermeket szült. Az én Édesapámat. Persze, a cipészember, bazinagy, erős ember, mogorva, durva küllemű (és belül sem más ember) nem volt sem jó férj, sem jó apa. Ütötte-vágta a feleségét, mi több: késsel kergette immár gyermekestől, otthon 'hobbiból' a falba lövöldözött (nagylány-koromban a mamám megmutatta festéskor a nedves falon áttetsző golyónyomokat...)
Ha a kicsi fiú nem volt 'jó gyerek', addig ütötte, míg be nem pisilt. Ha bepisilt, azért ütötte tovább: merthogy bepisilt! Szórakozott vele, kínozta. Háztetőjavításkor az eresz alatt fészkelő verebek tojását etette meg vele!
Egyszer batyut kötött a gyerek hátára, s jött az utasítás: "Menj világgá!' És a kisfiút tényleg elzavarta az utcán pár háznyira.
4 éves volt a kisfiú ekkor. S a Mamám végre döntött: ez így nem mehet tovább. Elváltak. A ház, ahol laktak: a szülői ház volt, itt élt hát tovább a kisfiú és az édesanya. (Apum, s Nagyim).
Persze mindketten teli lelki sérülésekkel. Ekkoriban a szembeszomszéd felesége meghalt: ott három gyermek maradt árván: két kisfiú és egy kislány. Mamám segített az egyedül maradt férfinak, főzött-mosott rájuk, gyerekeinek ruhákat varrt. Egy idő után egyesült a két csonka család: lett férj és feleség, apukámnak pedig 3 tesó.
Felnőttek már, mikor a felnőttek útja szétvált: jött a férfi életében egy új nő. A gyerekek anyjuknak tekintették Mamát: jöttek hozzá mindig, s jöttek közben sorra az unokák.
Apum volt köztük a legkisebb. Ő ekkor ment katonának. Nem bírta a bezártságot, a szigort, a fegyvereket, az egyenruhát, nem bírta az édesanyja hiányát sem talán. Ezért pszichés tüneteket produkált (elmondása szerint csak eljátszotta...) Ott megsokkolták az agyát, majd leszerelték.
Az élet ment tovább. Ő dolgozni kezdett, okos fiú volt mindig: illedelmes, jól nevelt, tiszta, értelmes, figyelmes, érdeklődő. Az iskoláit színötösre végezte, gépésztechnikus lett. Bár nem ez volt szíve vágya (bár az nem tudom mi volt).
Egy napon előtte ment egy formás kislány. Fekete haja, trapéznadrágja lengett a szélben. Ő meg utánafütyült. A kislány hátrafordult, mosolygott. Biztató mosolyára összeismerkedtek és a fiú udvarlásba kezdett. Boldogok voltak. Pár hónap múlva bekopogtatott hozzájuk a gólya. (velem)
Az akkori szokások szerint a fiú feleségül kérte a lányt. Téli esküvő lett, Szilveszter napján, térdig érő hóban, nagy pocakkal. A fiú anyukájához költöztek. Tavasszal megszületett a kislány (én).
40 évesen nagyi lett a fiú anyukája, imádta kislány-unokáját. Sokat vigyázott rá, mert a fiatal anyuka még tanult. A kislány az első lépteit is a Mamának tette.
Na, innen lesz nehéz írni tovább. Másik fejezetben folyt. köv.
2010. máj. 30. 18:07 | - ekkor kezdtem írni a blogot a freeblogon, csak sajnos a freeblog nem működik már jól, így átmásoltam ide az összes bejegyzést, úgyhogy, ha esetleg időrendben nem stimmel az olvasnivaló, akkor az azért van, elnézést érte!

Pici homály

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Pici homály fed bizonyos részleteket... Úgy gondolom, talán minden családban lappang valami titok,amiről nem, vagy nem szívesen beszélnek. Főleg nem egy kislánynak, aki pedig kíváncsi és...és aki én voltam.
Így hát a mozaik kicsit hiányos...
6 évig egyke voltam, szüleim és Nagymamám szeme fénye. Gyerektársaságba nem jártam, azaz oviba sem. Csak nagycsoportba vittek és én nagyon utáltam. A sok gyereket, a hangzavart,a zűrzavart, 'más kajáját', amit nem Mama főz, a cipekedős Melindát, aki minden reggel megpróbált felemelni, a Ferit, aki a mi ovis asztalunknál ült és mindig akkorát tüsszentett, hogy a zöld takony a mellkasán csorgott... a Csillukát, aki már akkor is túl sokat képzelt magáról... A Zsoltit, aki büdös volt, az Ilit, aki dadogott... A babaházat a sarokban, ahová sosem mertem bemenni... a Mónit, aki mindig szétdobta a lábát és simán, állva a homokozóba pisilt a bugyiján át...
Az óvónénit, a dadusnénit, na és az egyik kislányt: Katit szerettem. Vele elvonultunk az ovikert sarkába és a virágba borult bokor mögött tervezgettük, a kerítésen tátongó óriási lyuknál, hogy milyen is lenne, ha mi ott most kilépnénk és hazasétálnánk. Persze, sosem tettük. De azért megnyugtató volt ott ücsörögni a lyuknál: a szabadság érzetét keltette. :-))
Közben megszületett a kistesóm. Azt hiszem, a gólya megelégelte, hogy teljes hangerővel, ordibálva éneklem a kertben nap mint nap: "Gólya-gólya vaslapát, hozzál nekem kisbabát...!" :-))
Nos, anyukám szerint akkor kezdődtek a bajok. Apukám féltékeny lett (homály fedi, hogy volt-e oka rá....) Kitalálta, hogy az öcsémnek nem ő az apja. Pokollá téve anyu életét. A kisgyermeket ezért nem szerette (nem lettem volna öcsém helyében sem).
Anyu gyorsan szült mégegy babát: a másik öcsémet. Tán vigasz- tán bizonyítékképp...?
De a zöld szemű szörny nagy úr és ... nagy gyilkos. Gonosztevő. Aki egyszer 'beengedi' magához, azt többé nem hagyja békén. Az évek jól teltek, valószínűleg egy gyermek nem vesz észre mindent, míg kicsi. De egyszer felnő...!
És mikor már a gyerekek nagyobbak lettek, a viták, a veszekedések hangoskodássá, ordibálássá, vagdalkozássá fajultak, mindennaposak lettek. (tettlegesség nem volt sohasem, de a lélek...? más is fáj, nem csak az ütleg).
Időközben apu idegei kikészültek: több munkahely-váltás volt, de semmi sem volt jó. Ő cigizett mindig, de inni soha... míg csak egy újabb munkahely, egy pár barom munkatárs: és az italhoz nyúlt. Na innentől kezdve már a legkisebb gyerek is érzékelte a gondokat.
Egy marhaságba keveredett, melyért 3 hónap felfüggesztett börtön járt. Egy kis faluban ilyesmi hamar kiderül(het). És apu tartott ettől. Ő egy jól nevelt, mások véleményére nagyon is adó ember volt (a "ki mit szól hozzá" - őt bizony érdekelte), így persze totál kikészült:szégyen ez!
Megoldást nem talált mást, mint a családban előforduló (rémes) mintát: öngyilkos próbált lenni, beszedett egy zsák altatót.
Hmm.. én találtam rá akkor, 85-ben. Nyár volt, forró nyár. Málnaszedés. Anyu, mama, mindenki ott volt, apu meg épp munkában volt. Mi, gyerekek otthon, két öcsém az én felügyeletemben.
Takarítottam, apu hazaért. Forró vizet hordott ki a fiúknak az udvarra, hadd pancsoljanak. Összeszólalkoztunk. Nevezetesen: kilöttyentettem az uborkasalátát az asztalra és nem raktam azonnal rendbe. Ő, mai szóval élve: "beszólt"... én meg vissza. Már kamasz nagylány voltam, nagy szájjal.
Bevonultam a szobámba, magnóztam. Egy idő után folytatni akartam a takarítást, kimentem hát a fürdőszobába vízért. Ott bazinagy gőz fogadott, átvághatatlan. A kádba ömlött, zuhogott a forró víz, apu meg a földön feküdt hanyatt, szeme csukva, feje vérzett picit. Két öcsém kinn boldogan lubickolt.
A frász jött rám, de ügyes voltam: mindent megoldottam, ahogyan tudtam. Vizet elzártam. Kicsikre ráparancsoltam: be nem mehetnek. Szomszédba rohantam, hogy vigyázzon az öreg néni a kicsikre. Aztán fel anyuékhoz, a málnásba. Lélekszakadva. Papucsban, zokniban. Annyira emlékszem minden pillanatra: mintha most lett volna, mintha most történne! Nem tudtam eléggé rohanni: levettem hát a papucsot és zokniban rohantam tovább. Narancssárga zokniban. Végre felértem a málnáshoz: alig bírtam kinyögni, mi baj van. Telefon akkoriban a lakásokban még csak elvétve volt. Falunkban senkinek, csak fülke. Kocsival rohantak telefonálni a mentőkért, anyut pedig hazavitték apuhoz.
Én is bementem anyuval és hallottam, anyu ezt kérdezi: "Józsi, mit csináltál? Gyógyszert vettél be?" Már akkor is fura volt, hogy anyu erre rákérdezett, vajon miért sejtette? Nekem ilyen kérdés az eszembe sem jutna...!
Leszaladtam a sarokra: vártam a mentőt. Akkor vettem észre: a narancssárga zoknimban állok ott, papucs nélkül. Jött a mentő, beültettek. Együtt mentünk apuért, haza.
Elvitték. Szirénázva. Pestre. Anyu vele ment. Milyen tiszta emlékek: anyu beküldött, hogy hozzam ki a ruháját. Ezt és ezt... Én bementem, a ruhát kihoztam, mire rámripakodott: nem arra gondolt. Fura volt, abban a szituban. Engem a narancssárga zoknim sem érdekelt...
Vártuk anyut és vele a híreket. Sírtunk-rettegtünk, féltünk. Féltünk, hogy többé nem látjuk viszont élve aput.
És anyu este hazajött. Mesélte, hogy apu vérnyomása nagyon alacsony és hogy a kritikus pont az éjszaka lesz. Ha azt túléli, élni fog. Úgyhogy rettegve vártuk a reggelt. Anyu másnap is bement hozzá Pestre. Vártunk a délutánt. Anyu jött és már mosolygott. Mondta, hogy már emelkedik a vérnyomása és hogy minden rendben lesz. Örültünk. Ekkor még nem sejtettük, hogy inkább most kellene sírnunk.
És pár nap múlva apu hazajött. Ajándékot is hozott nekem Pestről: egy földigérő, éjfekete hajú pici lánybabát, lila ruhácskában. Nagyon megbecsültem, mert apu igazán ritkán vett külön-ajándékot. Vagyis sosem.
De apu nem volt a régi. Pihennie kellett és pihenni is akart. Feküdni, aludni, a redőnnyel besötétített szobában. Csendben kellett lenni, nem volt rosszalkodás, vigyorgás. Nyomasztó hetek következtek. Elröppent a nyár, augusztus végét írtuk.
Esküvőre volt hivatalos a család. Apu nem jött velünk, depressziójára hivatkozva. Merthogy depressziós lett, az volt a baja. Azért aludt, azért kellett a csend.
Elmentünk az esküvőre, a lagziba is este. Én koszorúslány voltam, kamasz és boldog. Apu viszont furán viselkedett. Hangot adott újra féltékenységének. Elkezdődtek újra a 'cirkuszok', a veszekedések, az ordibálások. Nőtt a feszültség a családban.
Eljött az ősz. Szőlőszüret. Anyu sírva jött haza. Valami irtózatos veszekedés tört ki köztük, valami fura. Valami félelmetes. Valami elkezdődött. A rettegés időszaka következett. Éreztük, hogy baj van, hogy valami nem stimmel, valami nincs rendjén. De gyerekként nem tudtuk, hogy mi.
Lelki terror ment. Éjjel arra ébredtem, hogy apu erőteljesen suttogva beszél anyuval és mindennek elhordja. Anyu sír, védekezik, magyaráz, de mindhiába. Ez napi rendszerré vált.
Nekünk félelmetes volt, bár én  a mai napig sem tudom, hogy miért. Talán pont azért, mert talán anyu már akkor tudta azt, amit mi csak nagysokára tudtunk és értettünk meg. Na, ez a mozaik is  hiányos itt...
Így telt a tél. Békétlenül, hidegen, forrongva az indulatokról, lefagyva a rettegéstől. Eljött a tavasz. Elmondhatatlan, mekkora cirkuszok voltak, mekkora viharok anyuék között. Sokszor csak összebújva ültünk a két öcsémmel és figyeltük: ebből vajon mi sül ki.
Magunk sem tudtuk, hogy mitől tartunk, mitől félünk. Mert tettlegességig sohasem fajult a dolog. De valami elképesztő volt ez az egész. Tudok jól fogalmazni, de ezt egyszerűen nem tudom szavakba önteni.
Eljött a nyár. Apu 'bemutatókat tartott', hogy hogyan kellene kinézni a kertnek, a háznak... hogy ki hozta anyut haza kocsival és miért, hogy hol volt és meddig és kivel és miért... stb, stb.
És "érdekes" lett apu: mindenbe belakapott, úgy hagyta. Mindent jó üzletnek, vagy jó poénnak látott és elkezdte és félbehagyta. Felpörgött, de valami hihetetlenül. Leállíthatatlanul. A piát nem mellőzte: de nem alkoholista szinten,hanem szinte "drogként" használta: csak megerősítette őt, hogy jobban tudjon veszekedni, ordibálni, gonoszabbnál gonoszabb dolgokat kieszelni, lelki terrorban tartani a feleségét, gyerekeit és a saját édesanyját: a mi nagymamánkat. Szinte imádta, hogy rettegnek tőle. És azt sem bánta, hogy a gyerekei is...
Újra eljött a málnaszedés ideje, pont egy év telt el az öngyilkossági kísérlete óta. Csomó embertől "vett" málnát - hitelre..hogy ő majd Pesten eladja jópénzért és majd kifizeti.
El is ment Pestre, vitte a két öcsémet is magával, nyári hőségben  téli pulcsikban meg ilyenek... és kószáltak mindenfelé. Mindent megmutatott nekik, elvoltak. A málnáról feledkezett meg csupán: azt nem adta el, vagy nem jól adta el, nem tudom, a lényeg: pénz nem lett. Fizetni nem tudott. Semmiért. Ekkor jött el az az idő, mikor anyagilag kezdett tönkremenni a család. Még én is, mint gyerek... mert a kis spórolt pénzemet anyu elkérte, mondván: ne essen apunak bántódása amiatt, hogy nem tudja kifizetni a málnás tartozását. Elúszott még az én kis lóvém is. (ez lett volna a legkisebb baj). Pedig irtó jó helyen rejtegettem: a szétnyitható asztallap között. Fájó szívvel vettem elő. Akkoriban húszezer forint nem volt kis összeg, főleg egy gyereknek.
Apu "felpörgése" már kezdett életveszélyes lenni... ezerrel ment a kocsival, szabályokat hágott át, kötekedett fűvel-fával, legfőképp anyuval. Egy idő után egyszerűen kezelhetetlen lett a helyzet. Mindenfélével fenyegetőzött: életveszélyesnek éreztük a dolgot.
Anyut elkezdte nagyon üldözni a dolgaival. Már rémült volt az egész család, anyu félve jött haza a munkából, de félve is ment el, mondván: mi lesz velünk otthon?
És egyszercsak mentő fékezett a háznál: jött apuért. Én pont nem voltam otthon. hál' Istennek. De a két öcsém igen. Bezárkózott velük, felhívta őket a padlásra. Úgy törték rájuk a bejárati ajtót. Mikor hazamentem, mit sem sejtve: minden csurom vér volt és csupa üvegszilánk. Egyik rendőr szétvágta a kezét az üvegcserepekkel. Végül elvitték aput az elmeosztályra.
Folyt. köv.

Az igazi rémálom!

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Szóval elvitte a mentő az aput az elmeosztályra. Ekkor már annyira kikészült az egész család, hogy nekem pl a körzeti orvos beadott egy Seduxen injekciót (pedig én nem éreztem szükségét 14-15 évesen, de ő úgy gondolta: ez nagy sokkhatás, hogy az apámat a mentő vitte a "diliházba"). Lelkiállapotomat azt hiszem, szemlélteti, hogy a Seduxen injekciótól még csak el sem álmosodtam. Úgyhogy nem kicsit forronghatott a lelkem. Egész délután bicikliztem. Képtelen voltam hazamenni.
Megkönnyebbültem, hogy elvitték. Ekkor már a lakóhelyem, az utcabeliek főleg: féltek tőle, mert sokmindenkibe belekötött, bármiért. Pl egyik fiú barátomnak az ablakát és házuk falát tojással dobálta össze... meg ilyen 'apróságok'...
Szóval, jó érzés volt, hogy elkerült itthonról, úgy képzeltem: meggyógyítják és minden rendben lesz eztán. Eljött az este, ekkor azért beijedtem... mi lesz, ha mégis valahogyan hazajut?!
Megkértem anyut: ne aludjunk otthon, mert tuti megbosszulja magát ez az egész. Hogy anyu vitette el a kórházba őt... anyu, pont ő, akire féltékeny, akit mindig mindennek elhord, akit minden baj okozójának lát.
Nem hallgattak rám. Pedig néha beleérzek dolgokba. Csak annyi engedményt tett anyu, hogy a másik mamám is nálunk aludjon este. Mindenki félt,a lefekvést a végsőkig húztuk.
Végül besötétedett, kisöcsém még hátrament a kertbe megnézni a kislibáját, de ijedten rohant vissza: úgy hallotta, mintha apu köszörülte volna a torkát a libaólnál. Én is frászban voltam, de anyu NEM. Ő totál nyugodtnak tűnt, sőt, bosszantotta a mi aggódásunk, félelmünk, rettegésünk.
Végül a másik nagymamám ment hátra a kislibákat becsukni, ő meg úgy látta: nem ép a kerítés. Anyu viszont közölte: ne képzelődjön...!
Öcsikém bezárta  a kaput is, pedig nem szoktuk. És édes kis ördögöm, kivette a kulcsot és magával bevitte a házba. Még nem sejthette, hogy ez pont mekkora gond lesz.
Lefeküdtünk. Mindenki. Öcsikék elaludtak. Én füleltem. Féltem. És terveztem. Haditervet. Hogy mit és milyen sorrendben tennék, ha mégis hazajönne,hazaszökne apu. Pedig anyu megmagyarázta, hogy nem tud, mert az ilyen embereket (betegeket) leszíjazzák, benyugtatózzák, rácsos ágyba rakják, stb. NEM nyugodtam meg...!
Mikor úgy éreztem, teljesen kész a védekezési tervem, akkor úgy döntöttem: el merek aludni. Persze, ekkorra már eltelt valamennyi idő, korom sötét lett. Csend volt. Túl nagy csend. Vészjóslóan nagy csend. Pokoli csend. A szívemet hallottam hangosan dübörögni. A fülemben hangosan száguldott a vér.
És DURR......! Óriási csattanás, durranás, üvegcsörömpölés! Most is hallom szinte! Alig bírok írni is. Rémes emlék. Nem is bírom a hangos zajokat azóta sem.
Még hallottam,ahogy másik nagymamám megjegyzi, vagy anyum (?) hogy: Úristen, itt a Józsi...! És már tettre kész voltam: a forgatókönyv, amit megírtam a fejemben, már elindult. Tudtam, hogy a szobának két bejárata van (mind egy szobában tértünk 'nyugovóra' aznap este)... Tudtam, hogy ahol apu bejön, a másikon kell kirohannom, aztán irány a bejárati ajtó és onnan a kapu és az a szomszéd, aki nem öreg, nem süket és van kocsija.
És már rohantam is. A szobaajtón kiértem. A bejárati ajtón is. A kapu viszont: ZÁRVA! Még sosem sikerült átmászni, pedig mennyit ökörködtünk öcséimmel: nekik sikerült mindig, én gyáva voltam. Most viszont elsőre sikerült. Kék papucs volt rajtam, két ezüst csíkkal. A kapu tetején rúgtam le és egy óriási, velőtrázót sikítottam, mert megláttam aput, ahogy rohan anyu után az udvaron, a kút körül. Anyu haja szétengedve, rajta barnás hálóing, faleveles. Libbent az őrült rohanásban.
Átértem a kapun. Át az úton. Be a szomszédék nyitott kertjébe. Át a kerten. Hallom az ordibálást,a kétségbeesett menekülést, küzdelmet közben a saját kertünkből.
A szomszéd ajtaja. Ököllel dörömbölök, rekedten segítségért kiabálok. Kijön a szomszéd. Kinyögöm nehezen, mi a baj, de a sokk már jön: összeesek, nem bírom. Fekszem a földön, a 9 hónapos terhes szomszéd nő ápol, beszél hozzám, én aggódom: a Gyuszi bácsi elment-e már hívni a mentőket, rendőrséget? Elment. Félek. Rettegek. Bezárjuk az ajtót. Sírok. Féltem a két ártatlan kicsi öcsikémet, anyukámat, nagymamámat. Féltem magamat. Félek, hogy velük esetleg már végzett és most engem megkeres. Megöl. Rettegek! Jön Gyuszi bácsi, hogy a rendőrséget másvalaki már hívta (Feri bácsi), mert hallottak egy óriási sikolyt. (az enyémet).
Jön a rendőrség. Jön a mentő. Összeszedik aput. Gyuszi bácsi átmegy, hozza a híreket: senkinek nincs baja, anyu ujja tört el, beakadt a nagy menekülésben. Nem akarok hazamenni. Ott akarok maradni. Vagy még messzebbre kerülni: örökre.
Folyt. köv.

Rémálmos éjszaka, folytatás

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Ott alszom tehát a szomszédban. Alszom... Ez rossz kifejezés. De a szomszédok tündérek! Azt mondják, addig leszek náluk, amíg én akarom. ÖRÖKRE akarom!
Persze, nem lehet. Anyuék haza akarnak vinni. Én nem merek. Ki van zárva. Ki vagyok borulva. Az éjjelek és nappalok a félelemé, a rettegésé.
"Összealszom" az egész falut: barátnőmnél, annak nagymamájánál, rokonunknál, másik rokonunknál, mindenhol alszom, de legfőképpen ott, ahol tudom, apu nem is sejti, hogy kereshetek ott bármit is. De még ott is félek. Mindenhol. Belopja magát hozzám a halálos rettegés. Nem túlzás sajnos, egyáltalán.
Folyamatosan figyelem a zajokat, neszeket. Hozzá társítom apu arcát, tekintetét, gesztusait, mozdulatait... rémületes. Az éjszakák a legrémesebbek, de  a nappalok is borzadályok. (Mai napig elképzelem őt, ahogyan a bordó-fekete csíkos fürdőgatyájában, a sötétben, indulatosan gyalogol a falunkat és a kórházat összekötő úton. Arrafelé képes vagyok magamra zárni a kocsit is olykor.)
Tudom, hogy halálos indulat fűti őt anyu iránt és tudom, hogy nincs rendben a pszichéje, az agya és tudom, érzem, hogy ez régi dolog lehet. Az a régi dolog talán, hogy az apja olyan volt, amilyen? Vagy az, hogy féltékeny volt és kitalálta, hogy az öcsém nem tőle származik? Vagy minden összefügg? Vagy semmi sem függ össze, "csupán" beteg lett az agya? Esetleg a sokkolás katonáéknál? Vagy az már ott sajnos jogos lehetett? Sosem fog kiderülni.
Nem értem a miérteket, és nem tudom a hogyanokat... Hogyan tovább? Mi lesz velünk?
Hetek múlva már otthon mertem aludni, de több nyugis éjszakám nem volt. Apu. Az én Apukám. Akiben megbíztam, akinek a védelmét kerestem mindig, mindentől. Hogy attól voltam nyugodt, ha ő otthon volt. Hogy úgy éreztem, a villám sem csaphat a házunkba, ha apu velem van, hogy úgy éreztem, ő a legokosabb, a legerősebb és a legvédelmezőb... és most Tőle, éppen Tőle kell rettegnem?! Hogy én, mint szinte minden lány, apás voltam, imádtam... hogy zárkózottsága révén nem nagyon mutatta ki a szeretetét, de én mindig éreztem? Hogy sosem adott magától puszit senkinek, de én mindig kicsikartam tőle párat? Hogy át tudtam ölelni, pedig ő nem az az ölelgetős típus? Hogy mindenféle huncut kis titkunk volt? Hogy folyamatosan szövetkeztünk egymással régebben? Hogy bármilyen problémámmal fordulhattam hozzá? Hogy felnéztem rá? Hogy bármit kérdeztem, jött a válasz. Hogy bármilyen tudományos akármit akartam, ő nyomban utánanézett, ha épp nem tudta? De ez volt a ritka: mert többnyire mindenre naprakész válasza volt. Hogy 3 éves koromban felcipelt a hátán a kedvenc hegyünkre? Hogy rendszeresen jártunk kettesben kirándulni? Hogy különleges kapcsolatunk volt, mert egy pillantásunkból értettük a másik gondolatát is szinte? Hogy..... hogy ez pár hónap alatt semmivá vált, szertefoszlott, végérvényesen vége lett...?! S talán az ellenségem is lett? Talán feltett szándéka, hogy mondjuk... egy nem tiszta pillanatában kinyír?
Álltunk egyszer a két öcsémmel a buszmegállóban. Otthon állt a 'bál'. Óriási veszekedés volt, apu mindent kidobált az udvar kellős közepére. Úgy nézett ki minden, mint a csatatér. Még pár házzal arrébb is hallottuk a hangját, ahogy magából kikelve ordibál és mindennek elmondja anyut. Álltunk a buszmegállóban kétségbeesve, mint három kivert kiskutya. Gazdátlan, ijedt gyerekek. És arra jött egy idegen néni. Errefelé ritka az idegen, kicsi falu, mindenki ismer mindenkit. És az idegen néni megkérdezte, mikor megy busz...és mi neki öntöttük ki a szívünket...pontosabban csak én. Megkérdeztem, nem vinne-e magával minket, vagy nem tud-e valahogyan segíteni nekünk, mert mi ezt már nem bírjuk.Persze a néni nem tudott segíteni, de nagyon sajnált minket. Azt is kértem, szóljon valakinek, hogy vigyenek minket el "intézeti gyereknek", mert ott is biztos, hogy jobb. Mit érez egy gyerek, egy nagylány, ha ilyet mond és így is gondolja? Miközben mellett áll két kicsi, imádott öcsikéje...?!
És hol van közben a felelős szülő? Az egyik, aki mondjuk normális? Mondjuk, esetünkben: anyu...!
Vajon anyu nem tudta ezt? Hogy mi ezt már nem bírjuk? Hogy a gyerekek is érző lények és nem lehet mindent megtenni velük? Hogy lelkük van, hogy ŐK a szülők és felelnek értünk gyerekekért...?!
Anyu nem lépett, nem vitt minket biztonságos helyre. Nem vált el, nem hagyta el aput. Kitartott mellette. ŐT választotta, nem a gyerekeit, akikért felelősséget vállalt, amikor sorra megszült. MINEK szült minket? Miért mert három gyereket is vállalni? Létezik, hogy nem sejtett semmit?
A kórházba senki sem mert bemenni apuhoz. Persze fülkés készülékből telefonált anyu mindig, hogy mi van, hogy van... Személyesen beszélt az orvosokkal is. De látogatni nem merte senki. Egy idő után elkezdték sajnálni. Mi, gyerekek, nem tudtuk, mit is kéne éreznünk.
Láttam anyun, hogy nagyon szereti aput és hogy szeretné látni, csak nem meri. Mindig vagány kislány voltam, hát fogtam és felajánlottam: majd én bemegyek hozzá, velem elvileg nincs semmi baja...
És? Szerintetek? MEGENGEDTE anyu.
Másnap nagy készülődés délután, indultam a busszal. Nyár, kórház parkja, napsütés, zöld fű.... Fehér pavilon, lapos, hosszú, 3 db. A középső a zárt osztály. Ott van dolgom.
Remeg minden porcikám. Megnyomom a csengőt. Kijön egy nővérke. Mondom neki, mit szeretnék, kihez jöttem. Kérdem, szerinte jó ötlet-e? Kedves, segítőkész. Közli, hogy bemegy hozzá és kideríti, szerencsés dolog-e.
Térül-fordul és jön vissza. Mosolyogva közli, hogy 'Az apukád vár, bár nem rád számított, hanem anyukádra. Megkérdezte, hogy barna hosszú hajú hölgy-e, aki jött hozzá.' Mire a nővér közölte, hogy kislány, aki jött. Kislány bizony. A maga kis szerény 14 évével, egy ilyen helyen. Az is baromság, egy ekkora gyereket egy ilyen helyre. Meg az az anya is elég érdekes, aki ekkora ökörségbe belement. A gyerek csak simán kamasz, vakmerő. És... már megint.. mint mindig: RETTEG.
Meglát egy kórházi pizsamás alakot, egyenlőre hátulról. Az apja az. Hátralép. Majdnem meghátrál. De a kulcs fordul a zárban: az ajtót kinyitja a  nővér. Az apja lassan szembefordul és elindul felé. A lány frászban. Az apa szemében könny, száján mosoly. Az a félszeg, 'apus' mosoly. Huncut, kedves, lágy, szerető. A "régi-apué".
A lány megnyugszik, köszönnek, puszik... beszélgetnek. Az apa első kérése: "Küldd be anyut, várom. Nem haragszok rá, hogy behozatott."
A beszélgetés rövid, de eredményes. A küldetés teljesítve. A helyzet elsimítva: anyu mehet, látogathat. Dúlhat a "lamúr".

A lány közben megismerkedett egy fiatal sráccal, aki a kórházban gyakornok. Szőke. Magas. Kékszemű. Csinos. Mosolygós. Törődős. Megfogják egymás kezét, mennek moziba, sétálni. Arc-puszik csattannak, igazi tinédzser-lamúr. :-) Egy kapaszkodó. Egy vigasz ebben az őrült helyzetben. És nem kell szégyenkezni, titkolózni: a fiú mindent tud.
A napok, hetek telnek... És anyu megy. Látogat. Szeret. Főz. Süt. Visz. Ad. Szeretetet, mosolyt, törődést, és... szabadságot rövid időn belül, merthogy egy szeptemberi napon hazaviszi aput. :O
A lányt a fiú kíséri haza aznap. Késő nyári este, vagy inkább kora őszi? Mindegy. Sötétedik. Az udvari lámpa ég. Egy pizsamás alak cigizik az udvaron. A lány sokkos állapotba kerül: sír, zokog, nem akar, nem mer hazamenni. Bemenni. Egy fedél alá kerülni....az apjával... egy őrülttel.
A fiú bekíséri. Édes. Rendes. Tüneményes. Az anya magyaráz, a nagymama szintén. Nyugtatják a lánykát. Mindhiába. Legszívesebben kulcsra zárná az ajtót egy páncélszobán.
Az éjszaka rémes. Félelmetes. Túl hosszú. A nagy óra az előszobában hangosan ketyeg. Mintha léptek lennének. Reccsen a parketta. Mintha jönne. Nyekken az ajtó. Mintha nyílni. Bim-bammm... felet üt az óra... bim-bammm.. egészet üt az óra. És ez így megy reggelig. És ez így megy majd napokon, heteken, hónapokon, éveken át. A nyugalom megszűnt. Maradt......a RETTEGÉS.
Akkor kellett volna meghalnia, mikor megpróbált öngyilkos lenni. Hogy sirattuk, hogy kívántuk, hogy ébredjen fel. Még nem tudtuk, hogy ébredésével a sorsunk évekre - vagy talán örökre - megpecsételődik. A nyugalom szigete - a rémület szigete lesz. Nem lesz többé egy nyugodt percünk sem.
Folyt. köv.

Az első őrült év.

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Eleinte szedte a gyógyszerét. Rendszeresen. Járt vissza az orvoshoz. Rendszeresen. Elviselhető volt. Igyekezett a kedvében járni mindenkinek, úgy tűnt, minden visszamegy a régi kerékvágásba, mígnem egy este...
Apu vacsorázott, anyu pedig odakészítette a gyógyszert neki, a tányérja mellé. Apu hangja élesen csattant: "Mit képzelsz? Hogy hülye vagyok? Be tudom venni a gyógyszert magam is! Ha kell! De nem kell! Nem kell nekem gyógyszer, dilibogyó! Nem vagyok én elmebeteg!" És nem szedte a gyógyszert többé. Nem volt betegsétudata. Ez ennek a betegségnek a velejárója.
Megint elkezdett feszült lenni, ideges, ingerlékeny, gonoszkodó, féltékeny. Kezdődtek az éjszakai suttogások. Veszekedések. Feszültség. Érezhető. Vágható, tapintható. És a félelem. A rettegés. Hogy megint meddig fajul? Megint mi lesz? Mikor lesz vége? Mi fog történni? Mi lesz velünk...?
A tanulás egyikünknek sem ment. Mégis hogyan is? Úgy,hogy közben az egyik fülünk mindig azt hallgatta, van-e valami már megint? Úgy, hogy senki sem kérdezte ki a leckét? Úgy, hogy ...nőttünk, mint a gomba. Ha tehettük, otthon sem voltunk. Szinte az utca gyerekei lettünk.
Ekkor szerettem meg az esőt. A sarat. A szelet. A havat. A kánikulát. Az éjszakát. A hajnalt. A nappalt. A reggelt. Mindegy volt, milyen idő van kinn: bringára fel! Vagy ernyőt a kézbe! Vagy szánkót! Vagy ami épp aktuális volt: csak otthon ne kelljen lenni. Persze, máshol sem voltam nyugodt: hazagondoltam. Vajon "kínozza"-e már anyut. Vajon anyu hazaért-e már a munkából? Vajon mára mit talál ki apu? Milyen beszólást, veszekedési alapot sikerült kieszelnie? Mivel félemlít meg mindenkit? A feleségét, az édesanyját, a három gyerekét...
És a tél így telt el. Hú, de utáltam,hogy korán lett sötét, és ESTE! És éjjel! Utáltam az óra hangos tikk-takkját, bim-bammját. Tavasz lett újra, de a helyzet nagyon-nagyon eldurvult újra. Anyunak azt mondták az orvosok a kórházban, hogy a diagnózis: paranoid mániás depresszió. És hogy "szezonális", vagy "szezonfüggő" vagy micsoda. Magyarán, hogy kb az időjárás-változás fog mindig rosszabbodást hozni, de főként az ősz és a tavasz. Így is lett. Rémséges állapotok lettek tavaszra.
Olyannyira, hogy a mamámat rávettem, hívjunk mi ketten mentőt hozzá, míg anyu dolgozik, mert olyan dolgokat forral az agyában és magában, hogy már nagyon veszélyesnek tűnik. Úgy éreztük (mama és én is), hogy anyut a munkából valami nagyon csúf vagy gonosz vagy irtózatos dologgal fogja várni. Pl egyszer a szomszédba húzta el a csíkot az egész család, ő meg utánunk jött, de csak anyu érdekelte. Hóna alá kék munkáskabátban egy nagykést csapott....Mondhatni: igazi horrorisztikus, életreszólóan borzasztó élmény volt ám ez gyerek fejjel! :-/
Szóval, mama, az apu édesanyja.. aki imádta egyszem édes fiát (ami teljesen érthető, ki ne imádná?) megértette, elfogadta, hogy nincs más választása: neki kell bevitetnie a fiát most a "diliosztályra". És kivel? Az unokájával.
Elmentünk hát karonfogva... "sétálni indulunk"- jelszóva.... a körzeti orvoshoz.
Elmondtuk neki mamával, hogy apu megint kibírhatatlan és hát... veszélyes. Ekkorra megint több emberrel kikezdett, szomszédokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel. Mindenkibe bármiért képes volt durván belekötni. Így mint: "Ne edd már azt az uborkát,hát hogy ropog?" Hát vajon hogy is ne ropogna...?!
Vagy: "Mi a fenét bámulsz rajtam, mit figyelsz? azt hiszed, hülye vagyok?" Stb.. stb...
A körzeti orvos szerencsénkre egyáltalán nem tiltakozott, ismert minket, hogy egyébként megbízható, normális család voltunk és - apu nélkül azok is vagyunk. Azonnal tárcsázta a mentőket, rendőrséget. Ott, nála vártuk meg  a konvojt. És azt is, hogy a rendőrautó fékezzen az orvosi rendelő előtt, mert a rendőr bejött közölni, hogy elvitték aput és kitöltötték a megfelelő papírokat is ott.
Vajon mit érezhettem ott és akkor? Hogy száguld ki a mentőautó és a rendőrautó és az én apukámért és épp az én közreműködésemmel...? Hát, elmondhatom, hogy nagyon rossz volt. Félelmetes érzés volt. Rossz volt az is, mikor visszafelé ment már a mentő: tudtam: apum elvileg benne ül. Szomorú voltam, hogy ezt kellett tennem azzal az emberrel, aki addig a világot jelentette nekem. A mindenem volt. Kezdtem elveszíteni. De nem engedtem meg magamnak, hogy ne szeressem!
Innen már tök gyakorlottan ment minden, mondhatni: olajozottan.
Tesztként megint beküldtek hozzá egy idő után engem. Persze, várta anyut. Anyu meg persze: ment hozzá. És persze: kihozta őt újra és újra. Szezonálisan ismétlődött a dolog. Volt, hogy nem került kórházba jelenti ez azt, hogy mondjuk ősszel "bedilizett", de tavaszig kihúzta. Ez viszont azt jelenti, hogy a teljes tél úgy ment el, hogy féltünk és semmi idő sem jutott ránk, gyerekekre. Voltunk egymásnak: mi hárman.
Emlékszem, hányszor bújtunk össze hármasban, félve az ágyban. Egyszer olyan is előfordult, hogy ment a cirkusz, anyu meg elmenekült késő este a házból, a mamával együtt, mert néha őt is célkeresztbe vette apu... és mi hárman ott maradtunk, mi hárman: gyerekek!
Kérdem én - bár szeretem, tisztelem, becsülöm az anyukámat - hogy milyen anya az olyan, aki egy ilyen emberre így ott meri hagyni a gyerekeit...?! És ott mert hagyni. Gondolván, és mondván: minket nem bánt, nem velünk van baja, hanem vele. Csakhogy egyről feledkezett meg, illetve kettőről is:
1. ugyan nem velünk van baja, de az agyának baja van!!!
2. ugyan nem velünk van baja, de a mi lelkünkkel, pszichénkkel mi lesz???
Feküdtünk hárman az ágyban. Összebújva. Apu a konyhában volt. Anyu és mama ugye elmenekültek valahová. Apu bejött a szobába, elemlámpával világítva nézett körül: ott van-e elbújva anyu és mama. Persze, nem voltak ott. Csak mi. És én kértem, hogy feküdjön le,hagyja anyuékat, ne bántsa, ne keresse. Ő mosolygós hangon közölte: nem bántja és nem keresi. Ettől függetlenül kiment a kertbe és összevissza lámpázgatott, kereste őket. Ők meg a szomszéd kertjében bujkálva figyelték a cikázó lámpafényt és a sötét házat a benne lapuló 3 gyerekkel. Kimentem apu után és elkezdtem kiáltozni,hogy "Anyu, Mama...és jó hangosan gyorsan hozzátettem: Na látod, apu, hogy nincsenek itt, menjünk aludni." Anyu és mama persze vették a lapot, lapultak tovább. Gondolták: jé, ez a gyerek milyen ügyesen elhárította a veszélyt. Azt el. De belül őrlődött és rettegett és félt és sérült és sérült és sérült, folyamatosan.
És ez így ment eztán évről évre, hónapról hónapra, őszről tavaszra. A nyugis időszakok aránylag jók voltak, de mindig tudtuk, ahogy sárgulni kezdenek a falevelek, jön a dilis időszak. Vagy ahogy nyílni kezdenek az orgonák, mi már megint retteghetünk.
Sok illat van, amiről azonnal beugrik a félelem, újra érzem az egészet. Ilyen az orgona is. És  vannak hangok is, amik ilyen "élményeket" ébresztenek bennem. Ilyen a tücsökciripelés is. Az őszi tücsökciripelés. Merthogy sok éjszakát a fiú haverjaimmal töltöttem akkoriban. Jó volt velük. Nem nyávogtak, mint a lányok, sokkal normálisabb témáik voltak és engem csupán barátjukként szerettek. És addig, míg velük voltam, szinte felhőtlenül boldog lehettem és önfeledt. És nem kellett otthon lennem és hallgatni a halálos csendben annak a szegény bim-bammos órának a tik-takkolását.
Az a ház olyan volt, mintha mindig készülne valami rémség. Valami szörnyűség. Mintha a halál árnyéka folyamatosan belengte volna. És ebben töltöttem el éveket. Tömény kínzás volt.
És anyu nem vált el aputól. Érthetetlen. És nem engedte, hogy intézetbe vigyék, Pesthidegkútra, vagy hová a csudába. Egyszer felajánlották neki, ők be is pakoltak apuval mindent és apu nem tudta, de anyuval úgy tervezte a mama is és mindenki, azaz mi gyerekek is abban reménykedtünk, hogy apu örökre ott is marad. Intézetben. És messze tőlünk.
És elmentek. És délután lett. És megjelent anyu. Táskástól. Apustól. Hazahozta. Közölte, hogy ő képtelen otthagyni őt egy ilyen intézetben, "hülyék között"....! Mert az ő férje nem hülye. Mert akik ott vannak, azok a hülyék. Hmm?
Választott. A gyerekei épsége helyett a beteg férjet. Kockára téve az életünket, a testi-szellemi épségünket. Én úgy vélem, ez nem a helyes választás volt. Én is anya vagyok. A gyerekeimért felelős anya...!
folyt. köv.

Hiábavalóság

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Apu persze többé nem dolgozott. Egyszer intéztek neki valami bedolgozást, de az egyik "bedilizős" időszakában a nőre, akitől a bedolgoznivalót hozták, majdnem ráborította az asztalt és artikulátlan hangon üvöltött.. hát többé nem kapott ott munkát.
Anyu fizetéséből és a családi pótlékból éltünk, na meg abból, hogy mama varrónő volt. Mondhatom, marha nagy pénzről van szó, lehet sejteni...
De nem volt okunk panaszra. Az anyukánk olyan ügyes volt, hogy soha, semmiben sem szenvedtünk hiányt anyagi téren. Jó, hát nyaralni nem jártunk, de azt előtte sem, soha. Egyetlen egyszer voltunk, még kisebb korunkban a Balatonon. Szóval: mindenünk megvolt, kivéve a legfontosabbat: normális családunk nem volt már többé.
A középső tesóm és én, azt hittem, mi ketten sérültünk a legjobban: mert mindig mi figyeltük, hogy épp megy-e a cirkusz már anyuék között, milyen szó hangzott el, lesz-e nyugtunk aznap vagy sem... és a legkisebb tesóm, hát ő mindig lehurrogott, ha épp csendben füleltünk, a játékot, vagy TV-zést megszakítva, hogy "kit érdekel mit csinálnak, játsszunk tovább, nem kell azzal nekünk foglalkozni..." Szóval, úgy tűnt, róla lepereg a dolog. Később persze, már felnőttként, és legfőképpen anyaként már tudtam: ez pont nem így van. Talán az ő kis lelke sérült a legjobban, mert ő így védekezett: hárított.
És hiába volt minden jó szó, minden rossz szó: tökmindegy volt. Apu egyszerűen nem látta be, hogy beteg, hogy nem stimmel valami, hogy gyógyszert kell szednie rendszeresen, hogy kontrollra kell járnia rendszeresen... semmi. Elhatalmasodott rajta ez az egész. Nem lehetett sem őt, sem a baját kordában tartani.
Persze, néha volt tök idillikus időszak is, olyankor nagyon jó volt. Anyu nagyon szerette aput, kevés ember van a Földön, aki ennyire tud szeretni és így..minden körülmények között... csak ezzel feláldozta a gyerekeit... és azért ez...így felnőttként és anyaként nézve már... nem túl dicséretes. Sőt..!
Én közben elvégeztem egy iskolát. Egy rövidet, mert ugye a tanulmányi eredményem nem volt fényes egyáltalán, anyu és mama abban sem volt biztos, hogy ezt el bírom végezni ilyen körülmények között.... Pedig okos kislány voltam és intelligens és szerettem a jót, a szépet és hogy megfeleljek az általános társadalmi normáknak és hogy dicsérjenek, meg minden...
Mégis: nagy hatással volt rám ez a szörnyűség, nagyon. Főleg, hogy apu minden apróságért beszólt és kötözködött   a legérzékenyebb korszakomtól kezdve pont...
Úgyhogy problémáim lettek, gátlásos lettem, de nagyon. Szégyelltem is aput, a baját, meg minden... páncélt növesztettem és rá szép nagy tüskéket, hogy szúrjon. Mindenkit. Kevés ember volt, akit közel engedtem magamhoz.
De nemcsak ilyen gondom volt, hanem pl rettentő csúnyának és szerencsétlennek éreztem magam, ezenkívül azt hittem, nagyon bénák a ruháim, a hajam, a hangom, a gesztusaim, bénán tudok menni, randák a lábaim, a fenekem és egy óriási probléma: apu addig cukkolt, míg teljesen elhittem: nagyon bénán eszek és én inkább nem eszek... legfőképpen társaságban. Otthon, hogy ezt kiküszöböljem, hogy beszóljon, hát inkább magányosan, a szobámban ettem meg a kaját, de nem is rendesen. Pl ha fasírt volt ebédre vagy rántott husi krumplival... inkább nem kértem, mondván: nem vagyok éhes, aztán délután, szendvicsként, a szobámban ettem belőle.
Ez már a középsuliban kezdődött. Napközben tehát nem ettem semmit inkább. Max a szünetben, míg egyik suliból átmentünk a másik épületbe, gyorsan felfaltam sutyiban egy sütit vagy ilyesmi.
A suliban voltak egyes tárgyak, amiket egyszerűen imádtam: még versenyekre is vittek, pl Veszprémbe és eredményeket is értem el... de nem voltam magamra büszke. Hogyan is lehettem volna...? Töriből épp bukásra álltam. A tanárnő félrehívott egy szünetben és közölte: "Tudom, hogy okos kislány vagy. Tudom, hogy valami nagy baj lehet, hogy nem tudsz tanulni. Mert ki van zárva, hogy 1-es legyél. Mondd el, ha tudok, segítek. Ha nem tudok segíteni, legalább tudni fogom mi a baj és megkapod a jobb jegyet." Elmondtam neki. Nem történt semmi, hiszen mit is tehetett volna? (bár szerintem pl a gyámhatósággal igazán felvehette volna a kapcsolatot....) Beszélgetésünk végén közölte: többé nem kell nála felelnem és nagyon-nagyon sajnál engem, meg minden. Aranyos volt.
Volt egy másik tanárnő is, azt a tárgyat tanította, amit imádtam. Az egyiket. Ő is beszélni akart velem. Pl ilyenek voltak, hogy a szétengedett hajamat egyik nap összecopfoztam és úgy mentem suliba. Ez a tanárnő megdicsért, hogy jé, milyen édes így a kis pofim és hogy milyen jól áll.. soha többé nem mertem összecopfozni. Annyira nem szoktam meg a dicséretet (hát akkor hogyan is legyek így talpraesett és átlagos felnőtt...?)
Ez a tanárnő volt az is, aki meghívott a lakására, hogy ő mindenképp beszélni szeretne velem... Ez az időszak már nagyon egybeesett azzal, hogy képtelen voltam mások előtt enni. Hosszas vívódás után elmentem hozzá, tök bénán, alig találtam meg a lakását, én egy nagyon béna kislány voltam (pl tizenévesen is képes voltam a buszra szinte négykézláb felmenni, miközben anyu mérgesen rámszólt vagy kiröhögött, pedig csak a mérhetetlen gátlásosságom miatt voltam képtelen normálisan fellépni  arra a magaslépcsős buszra. De hogy megfogta volna a kezem mondjuk, az nem jutott eszébe...hát mit képzelsz, nagylány vagy!) - imádott égetni, cikizni: önbizalmam lett is nulla..!
Pl a középsulis évnyitó.... vissza kell mennem az időben: általános iskola, totál bénaság kislány, azaz: én. Tanárnőm egyszer odavetette, hogyha ilyen maradok, nem fogok boldogulni az életben, mert olyanok, mint Marika és Csilluka bezzeg... Egy elnyomott kis szerencsétlen lányka voltam. Anyám is elnyomott és ezek után persze mindenki. Mert akit a családja, konkrétan a hozzá legközelebb állók, azaz: a szülei, azon belül esetemben pont az egyetlen normális szülője: az anyja, nem támogatja, az hogyan is állhatna meg a lábán? hogyan is húzhatná ki magát más előtt és miért? Szóval, ez volt a helyzet.
És azért persze a dac működött bennem (még mindig működik és egész jól ám...!) elhatároztam MAGAMBAN, (és ez a legfontosabb...!), hogy bizony én a középsuliban más ember leszek. Nehéz lesz, de máshogy fogok a társaimhoz állni. Ott senki sem fog ismerni, sem az otthoni hátteremet, sem a betojiságomat, sem a tutyimutyiságomat nem fogja ismerni SENKI. És enni is fogok, úgy mint más, az órák közti szünetekben. Új életet kezdhetek. Bár nagyon jól tudtam: ember feletti erőfeszítések kellenek majd hozzá...!
folyt. köv...
Szerettem az Apukámat, mindezektől függetlenül! És hiányzik, de  nagyon!
♥

Új élet...

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Úgy kezdtem, hogy anyukámmal közöltem: az évnyitóra egyedül megyek! Illetve: jöhet velem, de tőlem csak totál külön! És magamban elhatároztam, bátran, rögtön az első nap odamegyek egy szimpatikus lányhoz és megismerkedem vele és megkérdezem, mellé ülhetek-e és beszélgetni fogok vele! (persze, ezek másnak tök természetes dolgok, tudom. De nekem ezek óriási nagy dolgok voltak!)
El is mentem hát. Izgultam. De bátor voltam. Megkerestem az osztályomat és kiválasztottam egy megfelelő csajszit. Minden simán ment, jófej volt és én is elégedett voltam magammal. Mosolyogva beszélgettünk, jegyzeteltünk meg minden és az évzáró végén közölték, hogy menjük ebbe és ebbe az osztályba. Mentem is. Láttam, hogy több szülő bejön, anyum nem volt köztük. Örültem.
Meghallgattam, mit mond a tanárnő és ekkor jött a névsorolvasás. És nem hallottam a nevem. Szóltam. És kiderült, hogy én, a nagy bátor.... rossz osztályba mentem, és "rossz lánnyal" ismerkedtem meg.
Mindjárt az első próbálkozásom majdnem kudarcba fulladt. Átmentem abba az osztályba, ahová kellett és persze az anyám.. az ott állt és nevetve közölte: bezzeg ő jó helyre ment. (újabb önbizalom-hintés anyutól...)
Mindegy. Újra erőt vettem magamon és máris találtam egy másik szimpi kiscsajt, megbeszéltük: másnap egymás mellé ülünk. Így is lett, jó barátnők lettünk és vagyunk is a mai napig.
A sulit elvégezve, tarthattam egy utolsó nyári szünetet. Jó volt. Fiúztam, mint a többi tizenéves kis fruska. Ősszel elmentem dolgozni. A munkahelyet anyu kereste nekem, az ő munkahelyén. Néha olyan béna voltam, és félszeg, hogy a főnököm (egy idős, de kedves úr) közölte: ha nem az anyukám lánya lennék, hát nem hosszabbítaná meg a szerződést.
Persze, belejöttem a munkába: imádtam! És a főnököm is egy idő után engem. Én meg őt. Apám helyett kicsit apám volt nekem. :-) Még ÉL, pedig öreg nagyon már.
De a kajálás és más ilyen "be-stresszelős" dolgaim, megkeserítették az életemet. A munkahelyemen semmit sem ettem, max ittam. A főnököm meg nem volt vak: látta. Próbált anyuval beszélni a tudtomon kívül, dehát... anyut minden érdekelte, csak nem pont én és nem pont a gyerekei... Különben sem tudta az ilyen helyzeteket jól kezelni!
Azért mikor már nagyon gáz volt a helyzet, elkezdtem panaszkodni, végre elvitt egy pszichológushoz. Egy dagi nő volt: Ildikó volt a neve. Nem nagyon vergődtünk zöldágra, így hát felajánlotta, hogy mivel ilyen gátlásos vagyok,hát írjam le a dolgaimat, gondjaimat egy papírra és legközelebb vigyem el neki.
Otthon neki is láttam: leírtam mindent. Mi bánt, mit nem tudok teljesíteni és hogy szerintem miért is. Na, mikor készen lettem, elolvastam és egyre viccesebbnek és banálisabbnak hatottak a sorok: jé, gondoltam: hát ez baromság... meg ez is...! meg ez is...! Ezek az én problémáim és ezért... ? he-he... hát ez tök megoldható dolog. És én meg kiterítettem az életemet egy fehér papírra egy tök idegennek...?! Papír széttép, tűzbe dob... és lassanként a saját lábamra álltam, leküzdöttem a gátlásaimat, megoldottam a problémáimat. Jó érzés volt, hogy "elbírtam magammal". :-)
Ekkoriban ismerkedtem meg a leendő férjemmel...♥

Az én Hercegem, a Megmentőm, a Férjem, Gyermekeim apja, a Szerelmem

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
A munkahelyemen, nagyon fiatalon ismerkedtem meg a férjemmel. Romantikus sztori, de most nem írom le. Ő nem ott dolgozott, csak ott volt dolga.
Olyan első látásra szerelem volt, bár az tuti, hogy én kicsit menekültem is otthonról, de tényleg nagyon tetszett az én Hercegem! ♥ :-) Én meg neki...!
Ősz volt, apu ugye olyan "enyhén dilis" állapotban volt megint, mint ősszel általában. A tavaszi dilije volt hevesebb, vészesebb, rémesebb és tartósabb. Általában a tavaszi izékéi után nyáron kórházba is került mindig.
Így hát, aránylag nyugodt időszakában vittem haza az én udvarlómat. Rögtön az első randi után...
Bemutattam, eztán minden nap jött hozzám. Csak hát... ez októberben volt.. és apu már "nyomatta" a hülyeségét, de még aránylag 'titkolható' volt, bár tudtam: erről tudnia kell majd, akármi is legyen a következménye! De... persze: szégyelltem is, meg... mivel szerettem az udvarlómat nagyon és gondoltam, bizony az a lehetőség is fennáll, hogy a dolgok tudatában majd lelép, úgy gondoltam, picit elodázom a "beismerő vallomást" apuról.
A szobám és anyuék szobája közt volt egy ajtó. És az egyik délutánon meghallottam a jellegzetes, visszafojtott, suttogós-kötekedős-szemétkedős veszekedést. Rögtön "lefagytam", muszáj volt fülelnem, hogy Jézus Isten, mi fog történni már megint...? És az én édes udvarlóm sem volt vak: érezte rajtam a feszültséget. Nem volt nehéz...
Úgyhogy fogtam és elmeséltem neki, úgy ahogy volt, az egészet, persze nem ilyen taglaltan, de a lényeget. És felajánlottam neki: gondolkodjon egy sort és MOST lépjen le, ha ez neki elviselhetetlen, ill akkor is, ha netán attól tart, ez öröklődhet és rajtam is kijöhet. Zakatolt a szívem, a fülemben dobogott, míg csend lett pár percre, a Herceg a fehér lóról... gondolkodott.
Éreztem: fel fog állni és szó nélkül, gálánsan kisétál a szobámból, a házunkból, a kertünkből és... az életemből. Fájt a szívem a gondolattól. Szerettem őt nagyon. És felállt valóban. Odajött, átölelt és azt mondta: Szeretlek! Ugye Te sem gondolod, hogy el tudnálak hagyni...?! Sírtam a boldogságtól. De újra kértem, gondolja át jól, mert ez sajnos egy fennálló, nagyon komoly dolog. MARADT. Nem is tudom, hogy tudtam akkor és ott olyan nagyon felnőttes lenni...? MARADT és velem van azóta is. Ő lett az én férjem. :-) ♥
folyt. köv.

Diagnózis, a kezdetek... a skizofrénia előszobájában.

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
A régi, eredeti diagnózisa apunak így szólt: paranoid mániás depresszió.
Később, pár év múlva kiegészül ezzel a megjegyzéssel: paranoid mániás depresszió, kezdődő skizofrén vonásokkal...! Hú, mikor megláttam a zárón, Istenem....!!!!!!!!!
Valami kegyetlen volt. Pár betű, ami megváltoztatja az ember életét. El fogom veszíteni az én  Édesapámat. Tudtam. Csak azt nem,hogy mikor és hogyan és mi fogja megelőzni. Esetleg KI fogja megelőzni....?! Félelmetesen rossz érzés volt.
Lettek egy idő után kemény kényszerképzetei, üldözési mániája meg mindenféle. Nem tudom részletezni, mert nem akarom  most. Nagyon felkavaró. Így is rengeteget írtam egyszerre Róla, nem volt könnyű cseppet sem.
Volt olyan, hogy ... szokásos... bevitték.. ki menjen hozzá? Persze: én. Már férjnél voltam. Mentem hozzá. A karomon egy piros-fehér csíkos óra volt. Kezem a mellkasomon összefonva. Féltem megint tőle, mint mindig ilyenkor (is). Odalépett mosolyogva hozzám és közölte: Te vagy  a Szent Margit.... (nem Margit a nevem, úgyhogy mindenképp ijesztő volt ez a közlése)
Vagy olyan is volt, hogy késő este becsengetett hozzám, ahol a férjemmel laktunk, hál' Istennek első emelet, úgyhogy mindig egészen jó kis biztonság-érzetem volt, hogy nem tud mondjuk az ablakon leselkedni, ahogyan otthon szokott.... szóval becsengetett és közölte, hogy őt UFO-k üldözik, meg rendőrhelikopterek, meg tűzgömbök meg mittudomén... engedjem be, meg stb...
Aztán egyszer jól megszívtam. Mert volt már egy kisbabám... 8 hónapos volt... és apu jött... és bekéredzkedett... nem akartam felengedni a lakásba, de a férjem mondta, hívjam be,úgyis ő is otthon van, nem lesz semmi baj.... Hát, beengedtem. Nem kellett volna!
Este, egész éjjel... beszélgettünk...de aput mindig elragadta a hév, és furákat is mondott... legfőképp anyuról és arról, hogy szerinte anyu kivel és mikor csalta meg és stb. Elég kellemetlen volt a saját édesanyámról ilyen baromságokat hallani (ha igaz lehetett, akkor meg azért volt kellemetlen, szóval tökmindegy...) és végül sikerrel elálmosodott mindenki és lefeküdtünk aludni.
Reggel arra keltem,hogy a férjem NINCS otthon és én egyedül vagyok a 'dilis' apámmal és a kicsi gyerekemmel... és a tetejébe mit látok, mikor kipillantok a hálóból? Hogy apu áll a gyerekszoba ajtajában, amit résnyire tárt és nézi az én alvó kisgyerekemet a kiságyában. Valami hátborzongatóan katasztrófálisan borzasztó érzés volt. Azt éreztem, hogy egy felelőtlen barom állat vagyok és nem vagyok különb, mint az anyám, aki ilyen veszélynek tett ki minket anno... Hát, bármit csinálhatott volna az én kicsi kincsemmel, ha akart volna....! Persze, apu csak mosolygott rá, szerette a gyerekemet, TUDOM. Dehát ha egyszer az agya beteg valakinek, ott nincs túl nagy biztonságot ígérő szerepe a szeretetnek....!
Kínosan éreztem magam, elküldeni nem akartam aput, de frusztrált, féltem tőle és nem találtam megoldást. Ugyanakkor láttam rajta, hogy már megint kezd közveszélyes lenni és igazából megint a kórházban a helye. Így hát... "elmegyünk a kicsivel sétálni" - jelszóval, elhúztam a legközelebbi telefonfülkéig és felhívtam a kórházat, azon belül az elmeosztályt, azon belül az ő orvosát. És kértem, vitesse be, mert nálam van és gáz van.
És ekkor jött a hidegzuhany, a világ leghidegebb hidegzuhanya............. a dokinő közölte: NEM vitetheti be, mert jogszabály írja elő attól az évtől, hogy az elmebetegeknek JOGAI vannak és ilyet nem lehet csinálni, csak saját akaratából kerülhet kórházba, kezelés alá.
Kérdem én, amit akkor is kérdeztem: és az egészségeseknek nincs joga? Az élethez? A biztonsághoz? Az ELMEBETEGGEL SZEMBEN?! Szinte láttam, amint széttárja a karjait a telefon előtt és közli: sajnos nem tud mit tenni. És ezzel a részéről el volt intézve. A részemről meg .... kiborultam nagyon. Sírtam és tehetetlenül álltam a babakocsis gyerekemmel az utcán, a telefonfülke előtt. Próbáltam anyuval is mindenfélét szervezkedni, de kiderült: a jogszabály a 'diliseket védi'. Hát miért is ne?!  Azért aki létrehozta ezt a törvényt, pár napra egy lakásba csuknám egy skizofrén, dühöngő emberrel........!
Végül elindultam a kicsivel,haza. Az egyik ismerősömmel összefutottam, aki kérdezte, mi a baj, mert nagyon látszik rajtam valami. Elmondtam neki (egyébként ismerte a "sztorinkat") és közölte: higgyem el, ijesztően rosszul nézek ki, ebből baj lesz. Hazamentem hát, mindenre elszántan és tudtam: fogom magam és kiküldöm a lakásból és kész. Csak reményekednem kell benne, hogy ki is megy. Már nem érdekelt, hogy mi lesz, ha megharagszik és ezentúl engem is 'üldözőbe vesz' vagy bármi, de mennie KELL!
Hazamentem, erre mit látok, hogy tök ellenséges, kötekedő, szóval nem is kellett keresnem a kifogást és az alkalmat, hogy elküldjem. Bepiált a bárszekrényünkből mindent. Mindent.... mivel mi nem iszunk szinte sohasem, így nem is volt otthon sokminden. De neki elég volt ahhoz, hogy még hülyébb legyen.
Végül elment, de az üldöztetési mániája tombolt benne épp, elmentében még visszaszólt: hogyan fogok elszámolni a lelkiismeretemmel, ha őt a helikopterből lelövik. Sírva fakadtam, mert tudtam, ő komolyan így érzi: hogy figyelik, üldözik és éreztem, milyen borzasztóan félelmetes lehet neki ez a világ és maga az utca, a kinntlét. Sajnáltam és rémes érzés volt látni, ahogyan elmegy. Vele tudtam érezni, tudtam, hogy rendesen halálfélelme lehet. De nem tudtam mit tenni.
Elment. Az ajtót bezártam. A kicsikémet magamhoz öleltem és tudtam: ilyet soha-soha többé nem szabad csinálnom, hogy picit is feláldozom magam és ezáltal az ártatlan gyerekemet egy beteg ember miatt, mégha az az én édesapám , akkor sem!
Elment és megnyugodtam nagynehezen. Persze, jól kisírtam magam. Kis idő múlva  megszólalt a telefon: egy idegen női hang volt.
Bemutatkozott, közölte, hogy ő az ép apukám kezelőorvosa és hogy az apu BEMENT hozzá önszántából, befeküdt és üzeni nekem, hogy vigyek be neki törülközőt és papucsot...!
Értitek??? Na, eddig tartottam magam, mostmár bőgök. SZERETETT engem és szinte a kedvemért, a hatásomra képes volt egyedül, magától befeküdni a kórházba! Persze, megvártam, míg a férjem hazaért és rohantam apuhoz a törcsivel és papuccsal.
Odajött, puszit adott és kedvesen közölte: milyen jó illatod van, finom ez az arckrém. Istenem, a szavait sosem feledem. És őt sem! A szeme zöldjét-sárgáját, mindig más színű volt... a mókás, huncut mosolyát, amiből nekem mindig 'adott"... a haját... az állát... az orrát, a homlokát... a kezét,  a ,lábát, a mellkasát, a hátát, az illatát, a hangját... a tekintetét...csak látnék most írni a könnyeimtől.......................... :-(
Nehéz volt nagyon ez. Tudtam, hogy vár, de képtelen voltam napi gyakorisággal menni, felemésztette egy-egy látogatás, minden erőmet. Az  a hülye szag, csakis az elmeosztály jellegzetes szaga: cigi, hipó és valami... valami nem tudom mi. Elmbebaj-szag.
Sokszor napokig nem mentem, olyankor felhívott, hogy hiányzom neki.
Volt, hogy meglepett, fogta magát és a kórházból ki-taxizott hozzám. Jajj, de gyűlöltem ajtót nyitni. Még nem volt kukucskálónk, nem volt kaputelefonunk. Sosem tudhattam, a postás áll-e az ajtóban, vagy vendég, vagy esetleg... Ő. Féltem, irtóztam tőle, miközben nagyon szerettem és nagyon sajnáltam. Vegyes érzelmek. Kibírhatatlanság...! Pedig mikor eljött hozzám, nem csinált semmit. Ült a pizsijében (taxis se komplett, hogy ilyen utast fogadott...) és beszélgettünk, látszólag fesztelenül. Vagy gyönyörködött a kisunokájában - aki egyébként imádta aput, mert rengeteg mindenre megtanította, mikor kezelt állapotban volt.

folyt. köv...

SKIZOFRÉNIA - TESTKÖZELBŐL

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Skizofrénia... Olyan fura szó. Mintha ki lenne tekeredve. Vagy sikítana. Nem is tudom. Rémísztő a csengése. Nem szeretem. Persze, érthető okokból. Öröklődhet. De állítólag heted-íziglen. Hát, köszönöm szépen, azért mindig tartok tőle. Tartok tőle én is, öcséim is. És szerintem titkon anyukánk is,hogy valamelyikünk esetleg... és talán a férjem is... és talán a fiúk párjai is... De azért ez nem úgy megy. Azért ehhez sok minden kell...
Az én életem boldog, kiegyensúlyozott, nyugodt. Ráadásul TUDOM, hogy mire kell odafigyelnem, tudnám, mik a jelek. Néha ki is borítom a családot, mikor megkérdezem, nem látnak-e valami elmebajra utaló jelet nálam. Tudom, ez vagy hülyeségnek hangzik, vagy morbid, vagy visszataszító vagy vicces. De ezt csak az tudja, aki ebben a cipőben jár, aki ismeri ezt a betegséget. Ezt a gyilkos, ocsmány kórságot.
Undorító egyébként. Egyszer, mikor apu bekerült, féltem és rettegtem már nagyon. Már nem otthon laktam, hanem a férjemmel, viszont folyamatosan aggódtam anyumért, mamámért, öcséimért. Hogy otthon vajon mi lehet, apu vajon mit csinál, most mennyire hülye, most vajon tudnak-e otthon aludni, most vajon nem jön-e egy olyan pillanta, hogy lekaszabolja a családot... a férjemet már kiborítottam ezzel sokszor. Többször kérte, hogy helyezzem már kívül magam kicsit ezen, hiszen az én családom már nem az, meg ilyenek.. dehát ő sem tudta, hogyan is tudta volna átérezni, hogy mi is van olyankor... Ne is tudja meg senki! Bárcsak feltalálnák az ellenszerét ennek is valahára!
Szóval, egyszer, mikor apu végre bekerült a kórházba, azt hiszem, pont az az eset, mikor tőlem ment be, önszántától... IGEN, az az! A tükörbe néztem, totál kiborulva és láttam magam, hogy mennyire zaklatott az arckifejezésem meg minden és hirtelen rámtört: hogy jóég... nem lehet, hogy én is tiszta hülye vagyok már?! A szemeimet kuszának, zavartnak, fura fényűnek láttam. Megijedtem, féltem. Szinte saját magamtól. De igazán csak a lehetőségtől. Persze csak fáradt voltam és zaklatott, iszonyúan zaklatott. És szomorú. Tehetetlen.
Elmentem apuhoz egyik nap és bekopogtam az orvosiba. A doktornőjéhez. Érdeklődtem apu felől, majd nyíltan elmondtam neki, hogy mire gondolok. Hogy félek: skizofrén vagyok vagy leszek. Édes és tüneményes volt a doktornő: leült mellém és megnyugtatott, mesélte, hogy a skizofrénia ilyen, hogy a családtagok rendszeresen szinte azonosulnak a beteg családtaggal és simán úgy érzik: "meghülyültek" ők is. Hosszasan elbeszélgettünk és megnyugodva tértem haza. Azóta csak picit félek attól, hogy "skizi" leszek.
Apunál a helyzet súlyosbodni látszott, azaz: konkrétan olyan volt, mintha állandósult volna nála bizonyos fokon egy zavartság, egy állandó "dili-szint". Rossz volt. Bár még kommunikálni tökéletesen lehetett vele, már látszott: belül ő sokszor tök máshol jár és teljesen másra gondol. Szinte zavarja, ha beszélek neki (márpedig nagypofájú csajszika lettem) úgyhogy sokat beszéltem neki. És igen: akartam neki sokat beszélni, mert továbbra is nagyon-nagyon szerettem az én Édesapámat! Nagyon! Nem is akartam elhinni, hogy el fogom veszíteni egyszer teljesen. Mindig mondta is: "Be nem áll a szád, ez nem igaz, hogy lehet egyfojtában beszélni?" :-)))) Birtokolni akartam őt, azt akartam, hogy rám figyeljen, hogy essen már ki abból, ami benne zakatol. De egyre kevésbé sikerült onnan kimozdítani, bármivel is. Látszott rajta, hogy ő folyamatosan máshol jár már a gondolkodásában.
De egy idő után már nagyon gáz volt. Már nagyon paranoiás is volt, meg minden. Nagyon üldözési mániája volt és nagyon üldözte ő pedig... anyut. A gonoszkodásaival, a gyanúsítgatásaival. És ezeknek már nem volt alapjuk, IGAZÁN nem!
Anyu végül elköltözött tőle. Hmm... jó későn... Ugye, a két öcsém ebben nőttek fel...Megtehette volna 1-2 év után is, mindenki... MINDENKI jobban járt volna...!
De hiába költözött el, apu ment hozzá rendszeresen. Hol jó szándékból, hol rosszból, hol segítségért, hol piszkálódni...
Ment hozzá anyu kedvenc vadvirág-csokrával, (vadon növő, lila szalmavirág) "udvarolni", visszahódítani anyut, ment, hogy segítsen elintézni a nyugdíját vagy ezt-azt-amazt, ment, hogy odaadja vagy postalábájába dobja az életveszélyes fenyegetést tartogató, ijesztően, színes kiemelésekkel megírt kusza leveleit... Ment, hogy anyu főzzön neki... és anyu főzött is... hónapokig... és precízen, este 6-kor tálalt neki. :O Nem volt mese, belerögződött, hogy neki pontban 6-kor ennie KELL. De 5 perc  csúszás sem lehetett sem előre, sem hátra...!
Végül apu anyukája (mamám), beteg lett... minden ételt kesernyésnek érzett és nem bírt enni...
folyt. köv...

Nagymamám

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Szóval, Mama beteg lett... felemésztette őt ez az egész dolog, ami huszonéve húzódott. Huszonévet lehúzni egy skizofrén emberrel, aki ráadásul az ember fia és totál ellenséges és gonosz meg minden.. az azért nem semmi. Nem is lehet büntetlenül megúszni. És megint ki húzza a rövidebbet...? A mentálisan egészséges ember... Akinek ugye nincsenek jogai az elmebeteggel szemben...! :-/
Mama minden ételt keserűnek érzett és emiatt nem tudott enni. Teljesen legyengült és lefogyott. Nagyon rossz állapotba került. Pedig csak 68 éves volt. Végre, hosszas rábeszélésünkre, megengedte, hogy bevigyük őt a kórházba. A kórház aulájában várakozva (ott volt a férjem, anyum, öcsém és én)... Mama ránézett a ropira, amit neki készítettem be,hogy hátha majd rágcsál belőle... aztán ránézett a narancsra... és, mivel jól ismertem minden rezdülését (drága, jó MAMÁM...!) tudtam, éreztem: ENNE! Enne, mikor már hetek óta nem tudott... és felbontottam a ropit. És evett. És narancsot is. És a kórházi ebédjét is. És amit mindennap vittem neki, azt is. A fagyit is. Mindent. Megerősödött. De ki is derült miért nem eszik: mert fél, hogy apu mérgezi, hogy talán azért érzi keserűnek az ételeket...
És sajnos simán lehetséges, hogy igaza volt. Nem tudom és ez már sosem fog kiderülni. Ez egy nyáron volt, 98 nyarán... Télen beteg lett, influenzás. Az én gyerkőcömnek meg akkor volt tüdőgyulladása, otthon gyógyítgattam. Anyu járt Mamához, ápolgatni.
Apu meg nem volt otthon, mert egy ideig, tán két évig is (?) egy másik, jó messzi (!) településen lakott, húúúúúú, de boldogok voltunk, hogy nincs a közelünkben... Hát, kellett valakinek ő, ilyen állapotban...! Egy, az édesanyjával egykorú idős asszonynak:-/ Bár szerintem az a banya se lehetett különb... Mindenesetre hálás lehetek neki, mert apu így távolra került tőlünk.
Úgyhogy anyu aránylag nyugodtan járhatott Mamát ápolni. Bár sosem lehettünk nyugodtak, mert a lehető leg-lehetetlenebb időpontokban és helyeken tudott apu felbukkanni...
És egyik este anyu hívott, hogy a mama nagyon influenzás és eléggé rosszul van... és hogy szerinte meg fog halni. Én persze, nem vettem komolyan. Én BAROM ÖKÖR...! És nem hittem el, elhessegettem a gondolatát is...Nem mentem ki hozzá éjszakára. De anyu valahogy nem is "úgy"' mondta... valahogy... képtelen voltam felfogni, elhinni, talán tudat alatt utasítottam el ezt a lehetőséget, hogy a Mama csak úgy 'fogja magát' és nekiáll meghalni.. itthagyni engem, minket... Második anyukánk volt... Vagy egyenrangú az édesanyámmal...
És apu persze hazament aznap épp... de vissza is utazott...... bár voltak fura dolgok... mert anyu mondta, hogy FEBRUÁRBAN (!) a szobaablak tárva-nyitva volt reggelre. Arra a reggelre virradóan.... amikor megszólalt a lakásunkban a telefon.....................
És anyu csak ennyit mondott: "Meghalt a MAMA." - Fel sem fogtam. Újrakérdeztem. Ököllel csaptam az ajtófélfába. Düh volt, tehetetlenség-érzés és hitetlenség: ez nem lehet igaz! Itthagyott??? Hogy tehette ezt VELEM? - milyen önző is az ember...! Csak magára gondol. Pedig Mamának már így volt jó. Tönkrement az élete. Megsemmisült. A fia, az egyetlen fia, a büszkesége totálkáros lett és tönkrevágta a családját: a feleségét, a gyerekeit, saját magát.. és ...végérvényesen: az édesanyját. Úgyhogy Mama elment.
Elment.. de nem vagyunk benne biztosak, hogy teljesen önszántából...
Furcsa azért, hogy apu véletlenül épp nyitva felejtette az ablakát, mikor tudta: hetekre visszautazik a banyájához... Meg az is fura, hogy ilyen állapotban otthon hagyta az anyukáját. (épp aránylag tiszta tudatú volt, szóval...) Még közölte is utólag, hogy azért ment vissza: ne lássa az  anyja szenvedését, hogy MEG FOG HALNI...! Honnan tudta??? Hiszen egy influenzába azért egyáltalán nem szokványos és nem kötelező dolog belehalni...!
És a Mama... a gyógyszerei az asztalon szétpotyogva, a szörp a földre kiöntve, belelépkedve a ragacsba papucsnyomok... Persze, senkinek sem jutott eszébe, hogy induljon esetleg valami eljárás... Nekem a fájdalomtól nem futotta erre...hogy ezt akkor higgadtan átgondoljam.. anyu meg biztos, hogy félt aputól, hogy mi van, ha semmi és utána jól megszívja, mert apu aztán ezt megtorolja.. meg hát... gondolván: már Mamát semmi sem hozza vissza... :-( Így hagytuk az egész lehetőséget feledésbe merülni.
Bár tök fura, mert volt egy álmom akkoriban: álmodtam,hogy a kaszás lassan sétál el a Mamától (mamát nem láttam akkor álmomban), sétál el... és a feje picit lehajtva, fekete csuklya a fején és kasza is a kezében... és az alkata, a feje... APU volt...! Lassan ment, igazi, fekete csuklyában, kezében kaszával és nem bűnbánóan, hanem dolgavégezetten. Persze, ez csak egy kósza álom volt... de akkoriban volt és én ... tényleg úgy hiszem, volt "némi" köze a dolgokhoz sajnos. Ha más nem, közvetett mindenképpen. Hiszen az ezer százalék, hogy miatta ment tönkre, mert emésztette magát folyamatosan.
Azóta is nagyon-nagyon hiányzik a Mamám nekem, mert valami hihetetlenül szerettem, tökéletes volt kettőnk kapcsolata. Hiányzik a hangja, az érintése, a tekintete, a tanácsai, a véleménye, a humora, az ölelése, a látványa... Már 11 éve nincs köztünk, de mégis örökké velem lesz!
folyt. köv..

Nagymamám

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Szóval, Mama beteg lett... felemésztette őt ez az egész dolog, ami huszonéve húzódott. Huszonévet lehúzni egy skizofrén emberrel, aki ráadásul az ember fia és totál ellenséges és gonosz meg minden.. az azért nem semmi. Nem is lehet büntetlenül megúszni. És megint ki húzza a rövidebbet...? A mentálisan egészséges ember... Akinek ugye nincsenek jogai az elmebeteggel szemben...! :-/
Mama minden ételt keserűnek érzett és emiatt nem tudott enni. Teljesen legyengült és lefogyott. Nagyon rossz állapotba került. Pedig csak 68 éves volt. Végre, hosszas rábeszélésünkre, megengedte, hogy bevigyük őt a kórházba. A kórház aulájában várakozva (ott volt a férjem, anyum, öcsém és én)... Mama ránézett a ropira, amit neki készítettem be,hogy hátha majd rágcsál belőle... aztán ránézett a narancsra... és, mivel jól ismertem minden rezdülését (drága, jó MAMÁM...!) tudtam, éreztem: ENNE! Enne, mikor már hetek óta nem tudott... és felbontottam a ropit. És evett. És narancsot is. És a kórházi ebédjét is. És amit mindennap vittem neki, azt is. A fagyit is. Mindent. Megerősödött. De ki is derült miért nem eszik: mert fél, hogy apu mérgezi, hogy talán azért érzi keserűnek az ételeket...
És sajnos simán lehetséges, hogy igaza volt. Nem tudom és ez már sosem fog kiderülni. Ez egy nyáron volt, 98 nyarán... Télen beteg lett, influenzás. Az én gyerkőcömnek meg akkor volt tüdőgyulladása, otthon gyógyítgattam. Anyu járt Mamához, ápolgatni.
Apu meg nem volt otthon, mert egy ideig, tán két évig is (?) egy másik, jó messzi (!) településen lakott, húúúúúú, de boldogok voltunk, hogy nincs a közelünkben... Hát, kellett valakinek ő, ilyen állapotban...! Egy, az édesanyjával egykorú idős asszonynak:-/ Bár szerintem az a banya se lehetett különb... Mindenesetre hálás lehetek neki, mert apu így távolra került tőlünk.
Úgyhogy anyu aránylag nyugodtan járhatott Mamát ápolni. Bár sosem lehettünk nyugodtak, mert a lehető leg-lehetetlenebb időpontokban és helyeken tudott apu felbukkanni...
És egyik este anyu hívott, hogy a mama nagyon influenzás és eléggé rosszul van... és hogy szerinte meg fog halni. Én persze, nem vettem komolyan. Én BAROM ÖKÖR...! És nem hittem el, elhessegettem a gondolatát is...Nem mentem ki hozzá éjszakára. De anyu valahogy nem is "úgy"' mondta... valahogy... képtelen voltam felfogni, elhinni, talán tudat alatt utasítottam el ezt a lehetőséget, hogy a Mama csak úgy 'fogja magát' és nekiáll meghalni.. itthagyni engem, minket... Második anyukánk volt... Vagy egyenrangú az édesanyámmal...
És apu persze hazament aznap épp... de vissza is utazott...... bár voltak fura dolgok... mert anyu mondta, hogy FEBRUÁRBAN (!) a szobaablak tárva-nyitva volt reggelre. Arra a reggelre virradóan.... amikor megszólalt a lakásunkban a telefon.....................
És anyu csak ennyit mondott: "Meghalt a MAMA." - Fel sem fogtam. Újrakérdeztem. Ököllel csaptam az ajtófélfába. Düh volt, tehetetlenség-érzés és hitetlenség: ez nem lehet igaz! Itthagyott??? Hogy tehette ezt VELEM? - milyen önző is az ember...! Csak magára gondol. Pedig Mamának már így volt jó. Tönkrement az élete. Megsemmisült. A fia, az egyetlen fia, a büszkesége totálkáros lett és tönkrevágta a családját: a feleségét, a gyerekeit, saját magát.. és ...végérvényesen: az édesanyját. Úgyhogy Mama elment.
Elment.. de nem vagyunk benne biztosak, hogy teljesen önszántából...
Furcsa azért, hogy apu véletlenül épp nyitva felejtette az ablakát, mikor tudta: hetekre visszautazik a banyájához... Meg az is fura, hogy ilyen állapotban otthon hagyta az anyukáját. (épp aránylag tiszta tudatú volt, szóval...) Még közölte is utólag, hogy azért ment vissza: ne lássa az  anyja szenvedését, hogy MEG FOG HALNI...! Honnan tudta??? Hiszen egy influenzába azért egyáltalán nem szokványos és nem kötelező dolog belehalni...!
És a Mama... a gyógyszerei az asztalon szétpotyogva, a szörp a földre kiöntve, belelépkedve a ragacsba papucsnyomok... Persze, senkinek sem jutott eszébe, hogy induljon esetleg valami eljárás... Nekem a fájdalomtól nem futotta erre...hogy ezt akkor higgadtan átgondoljam.. anyu meg biztos, hogy félt aputól, hogy mi van, ha semmi és utána jól megszívja, mert apu aztán ezt megtorolja.. meg hát... gondolván: már Mamát semmi sem hozza vissza... :-( Így hagytuk az egész lehetőséget feledésbe merülni.
Bár tök fura, mert volt egy álmom akkoriban: álmodtam,hogy a kaszás lassan sétál el a Mamától (mamát nem láttam akkor álmomban), sétál el... és a feje picit lehajtva, fekete csuklya a fején és kasza is a kezében... és az alkata, a feje... APU volt...! Lassan ment, igazi, fekete csuklyában, kezében kaszával és nem bűnbánóan, hanem dolgavégezetten. Persze, ez csak egy kósza álom volt... de akkoriban volt és én ... tényleg úgy hiszem, volt "némi" köze a dolgokhoz sajnos. Ha más nem, közvetett mindenképpen. Hiszen az ezer százalék, hogy miatta ment tönkre, mert emésztette magát folyamatosan.
Azóta is nagyon-nagyon hiányzik a Mamám nekem, mert valami hihetetlenül szerettem, tökéletes volt kettőnk kapcsolata. Hiányzik a hangja, az érintése, a tekintete, a tanácsai, a véleménye, a humora, az ölelése, a látványa... Már 11 éve nincs köztünk, de mégis örökké velem lesz!
folyt. köv..

A skizofrén élet vége, halállal. :(

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.

Apu totálkáros lett. Már olyan két éve abszolút nem volt tiszta. A tekintete zavaros volt, hülye dolgai voltak, képzelődött, ökörségeket csinált, stb.
Pl: a faluban meztelenül kiment a ház elé és baltával verte a beton villanyoszlopot. Fene tudja, mit látott bele.
Vagy: kezében madzagból rögtönzött póráz és ő állt a kertben az ősi fenyőfa alatt (ősi: még kiskoromban ültették) és hívogatta le a FÁRÓL a kutyát. A nem létező kutyát. Nem is volt kutyánk! De ő látta. És épp fenn a fán!
Vagy: elment a boltba, valami fehér lepedős lepelben, égő gyertyával, kezében késsel és a bolt vásárlóit nem engedte ki, mondván: kinn veszély fenyegeti őket, majd ő megvéd mindenkit. Hú, szegény vevőknek enyhén félelmetes lehetett...!
Vagy pl elkezdte kiszedni a szemöldökét. Férfi létére. Hát sikerült: tökéletesen csupaszra szedte. Akkoriban nem láttam, ki sem tettem a lábamat abba a faluba! Féltem-rettegtem tőle és féltettem rettegve tőle a családtagjaimat!
Persze,a törvény az törvény volt továbbra is: az ELMEBETEGEKNEK JOGAIK VANNAK kérem...!
Hát hogyne...! És ezredszer teszem fel a kérdést: nekünk? Normálisaknak? Nincsenek?! Miért is?!
De ekkor már közveszélyes volt,a boltos rendőrt hívott, azok mentőt és végre elvitték őt. Bezárták a kórházba, jött a nyugalom. Viszonylagos. És nagyon rövid! Mert.... az ELMEBETEGEKNEK JOGAIK VANNAK...! Tehát, ha úgy gondolja ő, hát hazajöhet.
Egy ilyen állapotból hazajönni egy héten belül?! Igen: ez történt...! Hazajött.Mert elengedték. Mert haza akart jönni... És utána így, őrülten élt otthon, tök egyedül. Az utcán kóborolt-kóválygott, teljesen dilis volt, félelmetes! Kukázott is. Szóval, messzire süllyedt a szintünkről.
És még mindig igényelt néha engem. Egyszer ilyenkor becsengetett... na ekkor éreztem újra: talán hülye vagyok én is? Mert úgy megijedtem, hogy 4kézláb másztam a saját házunkban  a nappaliban, az ablak előtt: hogy gyorsan és halkan ráfordítsam a kulcsot a zárban.... Hívtam telón sírva öcsémet, ő száguldott hozzám: tudta már mindenki: itt már bármi jöhet!
És egyszercsak szólt anyu: MAGÁTÓL befeküdt a kórházba! ohh... megint kis megkönnyebbülés...De ekkorra már oda jutottam (és tudom, nemcsak én) hogy sokszor azt kívántam: haljon meg, menjen el, ez így már nem élet... neki sem, nekünk sem! Tiszta szívből kívántam: legyen már vége... NEKI, ne másnak. Mert tőle már MINDEN kitelik.
Már olyanokat képzelt, ami abszurd...
pl: hogy anyu egy totál másik településen tartózkodva, "elfújta" az ő gázát, hogy ne tudjon főzni apu!
vagy, hogy ördögök jártak a kertben, merthogy ő "ördögszart" talált. Talán sünkaka lehetett, vagy fene tudja mit látott annak.
Nagy, vörös betűkkel, horrorisztikus mód: ráfestette anyu szép sárga házfalára: ÖRRRDÖG... Hú, mikor megláttam: a frász kitört. Hát, ha anyut képzeli ördögnek vagy mást? Fogja magát és mondjuk: megöli?!
Így éltünk akkoriban... napi többször hívtuk egymást telón: mindenki megvan? mindenki rendben? mindenki él? Valami rettenet volt.
Na és ekkor ment be valahogyan a kórházba. Ezek, amiket leírtam, szoros egymásutánban következtek, talán 1-2 hét alatt. Maximális készültségben voltunk, maximális rettegésben éltünk, maximális kiszolgáltatottságban: egy magáról már szinte mit sem tudó ember miatt...akit a nagy jogaival jól megszívattak, mert embertelen körülmények között élhetett...igaz, totál szabadon... Kérdem én, mi a jobb az ilyen szegény beteg embernek? A nagy szabadság vagy netán egy intézmény, ahol bizony belediktálják a gyógyszert és még élhet is egy aránylag biztos kis életet...?!
Jó érzés volt picit, hogy bekerült a kórházba újra, de tudtuk: onnan bármikor hazamehet. Akár éjjel, akár nappal, bármikor, szabadon. A JOGOK...!
És egy reggel épp kávét főztem reggel... mikor megcsörrent a telefon: ANYU hív! Anyu dolgozott aznap, tudtam: jó helyen van, legalább nem egyedül, nem otthon...!
De anyu már mondta is:
"Kislányom, Apu MEG FOG HALNI: megfulladt, ha még látni akarod, gyere a kórházba MOST AZONNAL".
Pár szót váltottunk sírva, anyu elmesélte mi történt. Alig tudtam beszélni, csak ennyit mondtam az éppen itthon lévő férjemnek, zokogva: 'Apa, nagyon bánt a lelkiismeret. Én ezt nagyon kívántam és most megtörténik. És én ezt NEM AKAROM! Ő az én APUKÁM! SZERETEM!" Jajj, de fájt, Istenem...! Most is ömlik a könnyem.
És száguldottam ezerrel a kórházba. 5 perc múlva ott is voltam: anyu ott várt, az intenzív osztály ajtajában. Zöld papucs, zöld sapka, zöld maszk a fejre: bebocsájtást nyertünk... a végtelenbe...
Megláttam aput, már sírtam addig is, de akkor...! Feküdt, színe jó, nyugodtan fekszik, alszik. Mellkasa egyenletesen mozog. A szája félig nyitva, belőle cső lóg: lélegeztetik! A keze elernyedve: én megfogtam, szorítottam és csak sírtam-sírtam-és sírtam. Belül ordított a lelkem: APUUUUUUUUUUU! KELJ FEL, LÉGY JÓL, SZERESS, ÉLJ! NEM MEHETSZ EL!
Lecövekeltem mellé és ott álltam, úgy éreztem, fél óráig. Mint kiderült, 3,5 órát álltam mellette, mozdulatlan. A kezét fogtam, sírtam és beszéltem neki! Mindent "megbeszéltünk". Én beszéltem, ő csak 'hallgatott'.
Jött az orvos, elengedtem apum kezét, az orvos véleményét akartam hallani. Titkon egy baromi lehetetlen dolgot dédelgettem: hogy felébred és a RÉGi APU lesz...a régi apu, aki nem őrült, aki egészséges, gondos, szerető és az enyém, a miénk!...Tudtam: ez lehetetlen.
Ott álltam és két, totál ellenséges dolog foglalkoztatott: mit kívánjak? Hogy ébredjen fel és folytatódjon a rémálom? Vagy kívánjam azt, hogy HALJON MEG AZ ÉDESAPÁM??? Na, ezt már nem! Ezt sem, azt sem.
Az orvos kegyetlen volt, gonosz, hideg, érzéketlen. Inkább ment volna favágónak, komolyan! Közölte: 'Az Ön édesapja halott. Nem is tudom, mit keres ezen az osztályon és nem is tudom, hogyan nem állt még le a szíve, még tegnap' :O ÍGY. Hát ...szóhoz sem jutottam, mert csak sírtam. Szerencséje...! Ilyet...?! Kész voltam. Rideg és kegyetlen szavait igyekszem feledni.
Tovább érdeklődtem, mire elmesélte: apu az elmeosztályon volt ugye, ahol éppen ebédeltek a közös ebédlőben, ő egyszercsak felállt az asztaltól és elkezdett fuldokolni. Elindult a WC felé, egy betegtársa (!) ment utána, átkarolta... mire visszafelé "jöttek", apu már nem jött: vonszolta a betegtársa: eszméletlen volt. Hívtak hozzá orvost, másik osztályról, de mire odaért... Eltávolította az elakadt ételt a torkából, valami egy óra negyvenöt percig lélegeztette, mindent, de mindent megtett érte (igazi orvos volt, nagybetűs ORVOS). És apu szíve újradobbant. A szíve igen. De a szerencsétlen, beteg agya soha többé nem indult be.
Hát, ezek után került az intenzív osztályra. Anyunak csak másnap szóltak (ez itt Magyarország...) Anyu nekem azonnal. Hát, ezt tudtam meg a kegyetlen /hentes/orvostól. És azt, hogy igazából ő sem érti, miért nem halt meg rögtön, vagy miért nem halt meg az éjszaka, de állította, hogy még aznap, de azon éjjel mindenképpen meg fog halni, mert egyáltalán nincs agyműködése, totál egyenes az EEG görbe.
Már tudom, persze, hogy nem halt megy "rendesen", megvárt minket: a gyerekeit. Köszönöm szépen neki♥
Visszamentem apuhoz, beszélgettem neki, elmondtam, mennyire szeretem és szerettem, elmondtam neki, mennyire sokszor féltem tőle, de mennyire nagyon sajnálom,hogy ő most el fog menni. Elmondtam neki, hogy így most neki is jó lesz, mert megkönnyebbül majd és majd mi is egy idő után és kértem, picit még 'éljen' így nekem, mert szeretném még látni, érinteni. Szeretnék még 'beszélgetni' vele.
És az állítólagosan totál leállt agyműködésú Édesapám jobb szeméből egy kövér könnycsepp gurult ki akkor és ott. Az enyémből meg vagy ezer.
Elköszöntem, hazajöttem és csak sírtam, sírtunk. Megrendült az egész család. Időközben a legkisebb tesóm és apu kapcsolata egy az egyben megszűnt, a kistesóm hárított, mint mindig, ugyanúgy, ahogyan az elején írtam: mint kiskorában. Középső tesóm az én stílusom. Megbocsájtó és elfogadó.
Ő is bejött apuhoz. Én visszamentem hozzá még később is, vele együtt. Sírtunk, elköszöntünk újra. És hazajöttem. Este lett és éjjel.. Az egyik leghosszabb éjjelem. És eljött a reggel és a mobilom hallgataott. Félve hívtam anyut: de anyu közölte: még ÉL!
Rohantam be hozzá, hogy még vele legyek. Láttam, hogy tápoldatot is kap, szóval "etetik". Ez azt a hiú reményt keltette bennem, hogy még reménykednek és hogy még élhet és hogy még szüksége van élelemre, meg minden...
Megint eltelt a nap, délután visszamentem. Látom: szonda kihúzva, már csak lélegeztetik. Sírva fakadtam: nagyon bántott. Rossz volt, hogy "éhen"' fekszik, hogy már enni sem kap.
A nővér egy angyal volt, egy tündér: látva ezt, másnap reggelre visszakötötte! Köszönöm neki itt is és mindenhol. Nekem nagyon megnyugtató volt.
Egyébként apunak mindent elsuttogtam ott. Fogtam a kezét, néztem őt. És megint: egy kövér könnycsepp hullott a jobb szeméből: hja... sír az agyhalott...?! De fájt, de rossz volt. Ő sosem bírta a könnyeket. Ha sírtunk, mindig meghatódott, nem szerette a női könnyeket, azt szerette - míg ép volt - mikor mosolyogtunk. És most lám: ő sír. :-( Kértem őt egy nagy dologra: hogy álmodhassak Vele, hogy jöjjön hozzám! De azt is kértem, csak  "'jó" apu jöjjön, a régi-apu! Ne kelljen tőle álmomban félni, csak szeressen és szerethessem tovább, legalább ott.
Ennek a napnak az estéjén visszatérve már fura volt. Keze már hideg, szívverése akadozó és lassú. A lábán.... hullafoltok. Már fura szaga volt :-( Anyu mutatta, ő már látta. És mutatta felhúzott szemhéja alatt a szemét: már nem élt a szeme... :-( Már nem hullott belőle könnycsepp, már nem fénylett, nem csillogott, nem tűnt úgy, mintha nézne, mintha látna még. Engem. Minket. a világot. A világot, amely évek óta már csak egy félelemgombóc volt a számára. Egy leküzdhetetlen akadály.
Megfulladni ételen egy kórházban... Morbid. Bár...Tudom, még épp időben történt a dolog. Mert tudom: más történt volna, ha ez nem. És mással. És miatta.Tudom, hogy így volt 'jó', de mégis! Szerettem. Az Édesapám volt!
Ahogy a kezét fogtam, egyszercsak mondtam neki: 'apu, mostmár elmehetsz, elengedlek, elengedünk. Tudom, kisöcsémet várod: de ő kis konok, bár tudom, hogy szeret téged, de ő túl sokat kapott tőled a rosszból és túl régóta: ő nem tud nyilvánosan "megbocsájtani" neked, majd csak magában. De talán már meg is bocsájtott.' (utólag tudom, hogy a kisebbik öcsém éppen aznap határozta el magát: mégis bejön hozzá) Talán érezte apu ezt, de megvárni már nem tudta. Talán elég vol neki a gondolat ereje, hogy tudta: a régi kedvenc kicsi fia megnyílt felé újra.
És..... nem dobbant a szív.. megint nem.... csend lett. Túl nagy csend. Lefektettem az ágyra a kezét, még újra vér szaladt vele, még újra éreztem: picit még akkor is dobog! Hát így jelzett nekem vissza: hogy érti és érzi és elmegy. Megkértem, NE most, NE NEKEM. Majd éjjel.
És éjjel hallgatott a telefon... de hajnali 6-kor megcsörrent, halkan. ANYU hívott. Felvettem, de csend volt: nem kellett beszélnünk, csak sírtunk. MEGHALT APU. :-(  Az éjjel örökre elment.
Ugyan nem kell tőle többé félni, de nem is lehet ránézni, szeretni...!
Még aznap éjjel eljött hozzám: álmodtam vele! :-( Olyan jó volt. De milyen rossz most: csak sírok és fáj a hiánya.
folyt. köv.

Emlékek, gondolatok Apuról

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Ahogy meghalt, én többé sosem gondoltam a rosszra, mindig csupa jó jut eszembe róla. Na jó néha "'nosztalgiázunk" öcséimmel vagy anyuval, de igyekszünk keveset. Nemcsak azért: mert halottakról vagy jót vagy semmit, hanem azért is, mert jobb a szépre gondolni, mint a rosszra. És mert szeretjük, mindnyájan. És tudjuk, hogy a betegségéről nem tehetett.
A temetése fájó volt, végig sírtam. Nem fogtam a kezét, mert az, akkor és ott, NEM apu volt, csak egy 'báb', egy halott viaszforma. Felboncolták, mindenét kiszedték és groteszk, de igaz: nem jól rakták össze a fejét, tényleg nem is ő volt így, nem az ő fejformája. Kicsit ijesztő, vagyis inkább taszító is volt. Távolabb álltam a koporsótól hát és talán-talán könnyebb is volt így a testtől a búcsúzás. Az igazi, meghitt, végső búcsút mi apuval úgyis a kórházban "intéztük" el. Itt már csak végső útjára kísértük a testét. A lelke már messze szállott ekkor.
Sok-sok idő kellett mindenkinek,hogy ocsúdjon. Egy év, hogy elkezdjék a házfelújítást, hogy a tönkretett dolgokat helyrehozzák, hogy a sok ördögös és mindenféle rémséges dolgot eltüntessék, hogy a kert újraéledjen, hogy az életünk normális mederbe kerüljön. Mindenkié.
Ahhoz meg mégtöbb, hogy végre ne féljek! Végre ne az legyen az első dolgom, hogyha kinn szürkül, leeresszem résmentesre a redőnyt: ugyan hol néz be, mikor és miért? (ja igen, mert az évek során elköltöztünk, kertes házunk lett, amit ugye... éjszakánként sötét kert vett körül...) És tudtam, hogy a mániája a leselkedés és hogy imádja, ha ijesztő és félelmetes. Hát az volt.
Jó sokat féltem itt, rettegtem. És még éltében, csupa baromságot álmodtam. Pl az udvarunk teraszán táncolt: ördögtáncot (hogy az milyen? álombéli, randa, félelmetes...) és egy féltáglával akarta bezúzni kisgyerekem ablakát. Még jó, hogy álom volt, de annak is durva!
Második-első dolgom volt, hogy folyamatosan zárva legyenek az ajtók. Na és alul az ablakok. És hogy... jajj, mi reccsent? Hú, mi koppant? Mi zizzent? Mi volt ez a hang? Mi volt ez a zaj? Talán bejutott, bejött? Vagy csak be akar?
Egy ilyen reccsenés, robaj, egyszer a kocsink szélvédőjének a "'halálát" jelentette, apu keze által. Bezúzta kővel, mert féltékeny volt. Hogy aznap csak anyu házába látogattunk el, hozzá meg épp csak benéztünk... Szóval, volt ilyen is. Volt mitől félni. De tojni az értékekre: az emberi élet az érték.. és.... egy anyának a legfőbb: a gyerekei élete. Mindent veszélyben éreztem: mert úgy is volt.
Két év múlva vettem észre, hogy sötétben kimentem a kertbe, szemrebbenés nélkül, paradicsomért. És hogy jééééééé, elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót aznap és jujj, hát másnap is...! És az ablak? Nyitva a földszinten, miközben fenn alszunk...
Jahh, bezzeg régen, míg élt és kínzott minket.. öcsém egyszer-egyszer nálunk aludt. Egyszerűen nem mertem neki megengedni, hogy lenn aludjon, felhívtam a gyerekszobába, mert rettegtem, hogy alszik és apu tudja és valahogy bejön... na jó... ez már a túlzás - mondhatja bárki, de ez nem túlzás volt: ez teljes, totális rettegés, okkal.
Az is két év múlva volt a halála után, hogy ÉN lenn aludtam, a kisebb gyerekemmel, karácsonykor. A kandalló mellett, a kanapén, a karaácsonyfa égő fényei mellett. És NEM KELLETT FÉLNEM. És milyen jó volt. És éjjel fél 12-kor díszítettem a kicsi kinti fenyőt égősorral. Bátran,nyugodtan. De amikor bevillant, hogy jé, már nem kell félnem, azért borzongató érzés volt.
Lassan mindenki megnyugodott. Tudatosult bennünk, hogy már nincs veszély, megnyugodhatunk. KÉrdem én,hogyan is lehet ennyi év után megnyugodni? Mert 85-ben kezdődött a rémálom és 2006-ban ért szomorú véget. De igen, azért bizony sikerült.
A temetőbe sokszor kimegyek, megsímogatom a gyönyörű, melegbarna sírkövet. Szinte sosem hideg. Mintha a kezét fognám, vagy sima homlokát. Néha sírok ott, néha mosolygok vagy halkan NEKI beszélgetek. Viszek rá virágot, viszek a szívemben...sok-sok szeretetet.
Visszaemlékszem a szépre, a jóra... a gyermekkoromra. A kicsi gyermekkorra, az önfeledtre. Jó érzés. Persze fáj is. Olyankor apu velem van. Kinn van a fényképe is a hálóban a szekrényen, ahogy kicsi, pólyás kisebbikemet fogja kezében és olyan... fura szeretettel nézi: büszkén, szeretően, de valahogy szomorúan és keserűn és fájón. Nem is tudom. LÁtni kéne mindenkinek azt a képet. Vagy inkább mégsem. Az csak az enyém. Az a pillanat is az, mikor szomorkásan felhívott, hogy... "Szia, Apu vagyok. Gratulálok a kisunokámhoz. Elmehetek hozzátok megnézni...?" Akkor is a szívem hasadt meg, hát hogyne jöhetne....! Hát, jóég, hogyan is jönne...?! Akkor már nagy gáz volt, már féltem tőle. A férjem 'bebiztosított', elérhető távolságban volt, de mégsem otthon: így nem volt a dolog félelmetes. Főleg nem, mikor........na, most is jönni fog a sírás......mikor belépett a szobába, ránézett a kis pólyásra és közölte: 'Dehát azt mondták, milyen nagy gyerek lett. Hiszen egy kis mákszem." És elérzékenyült. Pólyástól a kezébe adtam. Ekkor készült az a bizonyos kép.
Kisebbikem nem sokat élvezett Papájából, nagyobbikom inkább. Akkor mikor ő volt kicsike, még sok tiszta pillanata, napja, hete, hónapja volt apunak, még sokat játszott vele, még sok mindent megmutatott neki, még sokat átadott tudásából neki. Nagyon szerették egymást!
Kisebbikem is emlékszik rá, így: "Igen, a Papa fogta a kezem és jött velem a homokozóba a kertbe." Én meg élve tartom az emlékét, sokat mesélek neki apuról, a csupa-csupa jóról. Nézzük együtt a fényképeket és mindig éreztetem, mennyire szerettem-szeretem ♥
Nagyobbikom tudja a rosszakat is, muszáj volt, hogy beavassam anno, mert kellett, hogy tudja egy idő után már: a papa beteg és veszélyes. Attól is mindig rettegtem, hogy mondjuk iskolából hazafelé jövet baj történik...Persze, erre nagyobbikom mindig azt mondta: túl sok krimit nézek.... De tényleg féltem.
Férjem is szerette, ő is sokat tanult tőle: műszaki dolgokat, gondolatokat, szállóige lett apu néhány mondása. Nem írom itt le, azok az enyéim, a mieink. De vannak. És nem kevés. És ez jó érzés. Így bennünk él valahol legbelül: ÖRÖKKÉ! Sírok...
folyt. köv.

Szusszanás

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Réges régóta el akartam mesélni valahol tökéletesen mindent. Nem akartam nyilvánosan, személyesen, nem akartam, hogy ismerjenek, csak így, név nélkül, arc nélkül esett jól. Végre rászántam magam és mint a bejegyzések időpontjaiból látni: szinte ömlik belőlem a szó, néha kicsit nem is sorban.
Egyébként nem titkolgatom: szoktam róla beszélni. Tudják a történetet itt a faluban is, a barátaink közül is páran: a legbensőségesebbek. Ők megértik. Elfogadják ezt. Sőt, szeretik hallgatni. Hogyne szeretnék, hiszen szeretettel beszélek mindig Róla. Hogyan máshogy is lehetne?
Hiszen ezt tanultunk anyánktól: ő szerette, és minket is arra tanított: szeressük: ő a MI APÁNK és arról nem tehet, hogy ilyen: beteg. Belénk oltotta anyu a szeretni tudást, az elfogadást, a ragaszkodást, a kitartást. A szeretet bizony ott áll: mindenek felett! :-)
Most jó érzés, hogy az életemnek ezt a részét leírtam, ez, ugye sok év az életemből. Sok történés, szinte csupa rossz. Van még tovább is. Most lehet, hogy arra még várni kell. Meglátom. Mennyi időm lesz és mennyi erőm. És mennyire érzem szükségét, hogy leírjam. Ja, ezt tudom: NAGYON.
Kérlek, hogy szeretettel gondoljatok így ismeretlenül is az én Édesapámra. JÓ ember volt, nagyon! Egyébként szerette, tisztelte, becsülte mindenki, aki csak ismerte: és mindenki tudta és belátta: ez betegség, ez nem ő, erről ő nem tehet. Pedig ez egy rém pletykás falu. És nem túl jóindulatúak az emberek manapság... de mégis:
A temetésén iszonyú tömeg volt. Ugyan arcokat nagyon nem láttam, mert végig sírtam, pár szempárral mégis összeakadtam: meglepő volt! Hogy kik jöttek el! A régi osztálytársai. Akik ma is élhetik a normális, átlagos életüket. Eljöttek, sőt! Koszorút készíttetett a kedves osztály, a volt osztálytársuknak, jajj Istenem.... ezek a könnyek...! Talán ha férfi lennék, könnyebb lenne? Én mindig az egereket itatom...!
Olyan is eljött, akitől nagyon meglepődtem, megdöbbentem, vagyis őszintén: megijedtem. Egy ismeretlen ember jött oda, még csak én álltam a koporsó mellett... Odalépett, nevén nevezte aput, majd egész közel lépett a koporsóhoz és közölte, valahogy így: "Józsikám, sose tartoztál senkinek, de ezt a pénzt már nem tudtad megadni x.y.-nak, hát most elhoztam, legyen nálad pénz, hogy ott fenn se tartozzál soha senkinek." - és valamilyen pénzt rakott be a szemfedél alá. Majd pedig: "Tudom, hogy szeretted a jó bort, hát ott is kortyolj néha." És egy üveg bort csúsztatott a takaró alá. Döbbenet volt. Bennem megfagyott a vér. És ekkor már nem a félelemtől, hanem a jó érzéstől, hogy még az elmeosztályon is szövődhet igaz barátság. Na mert pár perc múlva hozzám lépett, mondta, hogy én biztosan a lánya vagyok, és hogy ő viszont egy elmeosztályon kezelt beteg, és hogy apuval nagyon jóban voltak. Szívfájdító ezeket a sorokat leírnom. Hiányzik az Apukám, nagyon! ♥
Hiányzol Apu, remélem, néha figyelsz ránk és érted, érzed, mennyire hiányzol, mennyire szerettelek, mennyire SZERETLEK!

Ez a blog Édesapám emlékére íródott-íródik, olvassátok szeretettel.

Ez a blog Édesapám emlékére íródott, bár rólam is sokat megtudhatsz, kedves Olvasó.
A jótanácsom csupán annyi, hogy lapozz az elejére és onnan olvass vissza.
Vagy tanulságos lesz, amit látsz, vagy könnyek szöknek a szemedbe majd, vagy rokonszenvet, vagy ellenszenvet érzel majd felém, vagy megvetsz vagy lenézel... elvégre egy elmebetegnek a lánya vagyok...-sütheted rám a bélyeget. De nem fog fájni. Én már régesrégen elfogadtam ezt. És köszönöm a Sorsnak, hogy őt adta nekem apának! *
mindenesetre KÉRLEK, ÍRD LE nekem, mit gondolsz, mit érzel, mi a véleményed. Nem haragszom meg, válaszolni is fogok, szoktam.



*egy elmebetegnek a lánya vagyok... = innen egy új történet jön majd, a mottója ez lesz.
Elmesélem majd, milyen dolog ennek a történésnek az árnyékában élni, férjhez menni, gyereket vállalni, szembenézni másokkal, önmagammal. Ha kell: szembeszállni másokkal önmagamért, családomért, gyerekeimért...
Köszönöm, hogy elolvastál. Ha elolvastál. És kérlek írj pár sor kommentet. Nemcsak magamnak írtam, érdekelne a visszajelzés.