Rémálmos éjszaka, folytatás

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Ott alszom tehát a szomszédban. Alszom... Ez rossz kifejezés. De a szomszédok tündérek! Azt mondják, addig leszek náluk, amíg én akarom. ÖRÖKRE akarom!
Persze, nem lehet. Anyuék haza akarnak vinni. Én nem merek. Ki van zárva. Ki vagyok borulva. Az éjjelek és nappalok a félelemé, a rettegésé.
"Összealszom" az egész falut: barátnőmnél, annak nagymamájánál, rokonunknál, másik rokonunknál, mindenhol alszom, de legfőképpen ott, ahol tudom, apu nem is sejti, hogy kereshetek ott bármit is. De még ott is félek. Mindenhol. Belopja magát hozzám a halálos rettegés. Nem túlzás sajnos, egyáltalán.
Folyamatosan figyelem a zajokat, neszeket. Hozzá társítom apu arcát, tekintetét, gesztusait, mozdulatait... rémületes. Az éjszakák a legrémesebbek, de  a nappalok is borzadályok. (Mai napig elképzelem őt, ahogyan a bordó-fekete csíkos fürdőgatyájában, a sötétben, indulatosan gyalogol a falunkat és a kórházat összekötő úton. Arrafelé képes vagyok magamra zárni a kocsit is olykor.)
Tudom, hogy halálos indulat fűti őt anyu iránt és tudom, hogy nincs rendben a pszichéje, az agya és tudom, érzem, hogy ez régi dolog lehet. Az a régi dolog talán, hogy az apja olyan volt, amilyen? Vagy az, hogy féltékeny volt és kitalálta, hogy az öcsém nem tőle származik? Vagy minden összefügg? Vagy semmi sem függ össze, "csupán" beteg lett az agya? Esetleg a sokkolás katonáéknál? Vagy az már ott sajnos jogos lehetett? Sosem fog kiderülni.
Nem értem a miérteket, és nem tudom a hogyanokat... Hogyan tovább? Mi lesz velünk?
Hetek múlva már otthon mertem aludni, de több nyugis éjszakám nem volt. Apu. Az én Apukám. Akiben megbíztam, akinek a védelmét kerestem mindig, mindentől. Hogy attól voltam nyugodt, ha ő otthon volt. Hogy úgy éreztem, a villám sem csaphat a házunkba, ha apu velem van, hogy úgy éreztem, ő a legokosabb, a legerősebb és a legvédelmezőb... és most Tőle, éppen Tőle kell rettegnem?! Hogy én, mint szinte minden lány, apás voltam, imádtam... hogy zárkózottsága révén nem nagyon mutatta ki a szeretetét, de én mindig éreztem? Hogy sosem adott magától puszit senkinek, de én mindig kicsikartam tőle párat? Hogy át tudtam ölelni, pedig ő nem az az ölelgetős típus? Hogy mindenféle huncut kis titkunk volt? Hogy folyamatosan szövetkeztünk egymással régebben? Hogy bármilyen problémámmal fordulhattam hozzá? Hogy felnéztem rá? Hogy bármit kérdeztem, jött a válasz. Hogy bármilyen tudományos akármit akartam, ő nyomban utánanézett, ha épp nem tudta? De ez volt a ritka: mert többnyire mindenre naprakész válasza volt. Hogy 3 éves koromban felcipelt a hátán a kedvenc hegyünkre? Hogy rendszeresen jártunk kettesben kirándulni? Hogy különleges kapcsolatunk volt, mert egy pillantásunkból értettük a másik gondolatát is szinte? Hogy..... hogy ez pár hónap alatt semmivá vált, szertefoszlott, végérvényesen vége lett...?! S talán az ellenségem is lett? Talán feltett szándéka, hogy mondjuk... egy nem tiszta pillanatában kinyír?
Álltunk egyszer a két öcsémmel a buszmegállóban. Otthon állt a 'bál'. Óriási veszekedés volt, apu mindent kidobált az udvar kellős közepére. Úgy nézett ki minden, mint a csatatér. Még pár házzal arrébb is hallottuk a hangját, ahogy magából kikelve ordibál és mindennek elmondja anyut. Álltunk a buszmegállóban kétségbeesve, mint három kivert kiskutya. Gazdátlan, ijedt gyerekek. És arra jött egy idegen néni. Errefelé ritka az idegen, kicsi falu, mindenki ismer mindenkit. És az idegen néni megkérdezte, mikor megy busz...és mi neki öntöttük ki a szívünket...pontosabban csak én. Megkérdeztem, nem vinne-e magával minket, vagy nem tud-e valahogyan segíteni nekünk, mert mi ezt már nem bírjuk.Persze a néni nem tudott segíteni, de nagyon sajnált minket. Azt is kértem, szóljon valakinek, hogy vigyenek minket el "intézeti gyereknek", mert ott is biztos, hogy jobb. Mit érez egy gyerek, egy nagylány, ha ilyet mond és így is gondolja? Miközben mellett áll két kicsi, imádott öcsikéje...?!
És hol van közben a felelős szülő? Az egyik, aki mondjuk normális? Mondjuk, esetünkben: anyu...!
Vajon anyu nem tudta ezt? Hogy mi ezt már nem bírjuk? Hogy a gyerekek is érző lények és nem lehet mindent megtenni velük? Hogy lelkük van, hogy ŐK a szülők és felelnek értünk gyerekekért...?!
Anyu nem lépett, nem vitt minket biztonságos helyre. Nem vált el, nem hagyta el aput. Kitartott mellette. ŐT választotta, nem a gyerekeit, akikért felelősséget vállalt, amikor sorra megszült. MINEK szült minket? Miért mert három gyereket is vállalni? Létezik, hogy nem sejtett semmit?
A kórházba senki sem mert bemenni apuhoz. Persze fülkés készülékből telefonált anyu mindig, hogy mi van, hogy van... Személyesen beszélt az orvosokkal is. De látogatni nem merte senki. Egy idő után elkezdték sajnálni. Mi, gyerekek, nem tudtuk, mit is kéne éreznünk.
Láttam anyun, hogy nagyon szereti aput és hogy szeretné látni, csak nem meri. Mindig vagány kislány voltam, hát fogtam és felajánlottam: majd én bemegyek hozzá, velem elvileg nincs semmi baja...
És? Szerintetek? MEGENGEDTE anyu.
Másnap nagy készülődés délután, indultam a busszal. Nyár, kórház parkja, napsütés, zöld fű.... Fehér pavilon, lapos, hosszú, 3 db. A középső a zárt osztály. Ott van dolgom.
Remeg minden porcikám. Megnyomom a csengőt. Kijön egy nővérke. Mondom neki, mit szeretnék, kihez jöttem. Kérdem, szerinte jó ötlet-e? Kedves, segítőkész. Közli, hogy bemegy hozzá és kideríti, szerencsés dolog-e.
Térül-fordul és jön vissza. Mosolyogva közli, hogy 'Az apukád vár, bár nem rád számított, hanem anyukádra. Megkérdezte, hogy barna hosszú hajú hölgy-e, aki jött hozzá.' Mire a nővér közölte, hogy kislány, aki jött. Kislány bizony. A maga kis szerény 14 évével, egy ilyen helyen. Az is baromság, egy ekkora gyereket egy ilyen helyre. Meg az az anya is elég érdekes, aki ekkora ökörségbe belement. A gyerek csak simán kamasz, vakmerő. És... már megint.. mint mindig: RETTEG.
Meglát egy kórházi pizsamás alakot, egyenlőre hátulról. Az apja az. Hátralép. Majdnem meghátrál. De a kulcs fordul a zárban: az ajtót kinyitja a  nővér. Az apja lassan szembefordul és elindul felé. A lány frászban. Az apa szemében könny, száján mosoly. Az a félszeg, 'apus' mosoly. Huncut, kedves, lágy, szerető. A "régi-apué".
A lány megnyugszik, köszönnek, puszik... beszélgetnek. Az apa első kérése: "Küldd be anyut, várom. Nem haragszok rá, hogy behozatott."
A beszélgetés rövid, de eredményes. A küldetés teljesítve. A helyzet elsimítva: anyu mehet, látogathat. Dúlhat a "lamúr".

A lány közben megismerkedett egy fiatal sráccal, aki a kórházban gyakornok. Szőke. Magas. Kékszemű. Csinos. Mosolygós. Törődős. Megfogják egymás kezét, mennek moziba, sétálni. Arc-puszik csattannak, igazi tinédzser-lamúr. :-) Egy kapaszkodó. Egy vigasz ebben az őrült helyzetben. És nem kell szégyenkezni, titkolózni: a fiú mindent tud.
A napok, hetek telnek... És anyu megy. Látogat. Szeret. Főz. Süt. Visz. Ad. Szeretetet, mosolyt, törődést, és... szabadságot rövid időn belül, merthogy egy szeptemberi napon hazaviszi aput. :O
A lányt a fiú kíséri haza aznap. Késő nyári este, vagy inkább kora őszi? Mindegy. Sötétedik. Az udvari lámpa ég. Egy pizsamás alak cigizik az udvaron. A lány sokkos állapotba kerül: sír, zokog, nem akar, nem mer hazamenni. Bemenni. Egy fedél alá kerülni....az apjával... egy őrülttel.
A fiú bekíséri. Édes. Rendes. Tüneményes. Az anya magyaráz, a nagymama szintén. Nyugtatják a lánykát. Mindhiába. Legszívesebben kulcsra zárná az ajtót egy páncélszobán.
Az éjszaka rémes. Félelmetes. Túl hosszú. A nagy óra az előszobában hangosan ketyeg. Mintha léptek lennének. Reccsen a parketta. Mintha jönne. Nyekken az ajtó. Mintha nyílni. Bim-bammm... felet üt az óra... bim-bammm.. egészet üt az óra. És ez így megy reggelig. És ez így megy majd napokon, heteken, hónapokon, éveken át. A nyugalom megszűnt. Maradt......a RETTEGÉS.
Akkor kellett volna meghalnia, mikor megpróbált öngyilkos lenni. Hogy sirattuk, hogy kívántuk, hogy ébredjen fel. Még nem tudtuk, hogy ébredésével a sorsunk évekre - vagy talán örökre - megpecsételődik. A nyugalom szigete - a rémület szigete lesz. Nem lesz többé egy nyugodt percünk sem.
Folyt. köv.