Apu persze többé nem dolgozott. Egyszer intéztek neki valami bedolgozást, de az egyik "bedilizős" időszakában a nőre, akitől a bedolgoznivalót hozták, majdnem ráborította az asztalt és artikulátlan hangon üvöltött.. hát többé nem kapott ott munkát.
Anyu fizetéséből és a családi pótlékból éltünk, na meg abból, hogy mama varrónő volt. Mondhatom, marha nagy pénzről van szó, lehet sejteni...
De nem volt okunk panaszra. Az anyukánk olyan ügyes volt, hogy soha, semmiben sem szenvedtünk hiányt anyagi téren. Jó, hát nyaralni nem jártunk, de azt előtte sem, soha. Egyetlen egyszer voltunk, még kisebb korunkban a Balatonon. Szóval: mindenünk megvolt, kivéve a legfontosabbat: normális családunk nem volt már többé.
A középső tesóm és én, azt hittem, mi ketten sérültünk a legjobban: mert mindig mi figyeltük, hogy épp megy-e a cirkusz már anyuék között, milyen szó hangzott el, lesz-e nyugtunk aznap vagy sem... és a legkisebb tesóm, hát ő mindig lehurrogott, ha épp csendben füleltünk, a játékot, vagy TV-zést megszakítva, hogy "kit érdekel mit csinálnak, játsszunk tovább, nem kell azzal nekünk foglalkozni..." Szóval, úgy tűnt, róla lepereg a dolog. Később persze, már felnőttként, és legfőképpen anyaként már tudtam: ez pont nem így van. Talán az ő kis lelke sérült a legjobban, mert ő így védekezett: hárított.
És hiába volt minden jó szó, minden rossz szó: tökmindegy volt. Apu egyszerűen nem látta be, hogy beteg, hogy nem stimmel valami, hogy gyógyszert kell szednie rendszeresen, hogy kontrollra kell járnia rendszeresen... semmi. Elhatalmasodott rajta ez az egész. Nem lehetett sem őt, sem a baját kordában tartani.
Persze, néha volt tök idillikus időszak is, olyankor nagyon jó volt. Anyu nagyon szerette aput, kevés ember van a Földön, aki ennyire tud szeretni és így..minden körülmények között... csak ezzel feláldozta a gyerekeit... és azért ez...így felnőttként és anyaként nézve már... nem túl dicséretes. Sőt..!
Én közben elvégeztem egy iskolát. Egy rövidet, mert ugye a tanulmányi eredményem nem volt fényes egyáltalán, anyu és mama abban sem volt biztos, hogy ezt el bírom végezni ilyen körülmények között.... Pedig okos kislány voltam és intelligens és szerettem a jót, a szépet és hogy megfeleljek az általános társadalmi normáknak és hogy dicsérjenek, meg minden...
Mégis: nagy hatással volt rám ez a szörnyűség, nagyon. Főleg, hogy apu minden apróságért beszólt és kötözködött a legérzékenyebb korszakomtól kezdve pont...
Úgyhogy problémáim lettek, gátlásos lettem, de nagyon. Szégyelltem is aput, a baját, meg minden... páncélt növesztettem és rá szép nagy tüskéket, hogy szúrjon. Mindenkit. Kevés ember volt, akit közel engedtem magamhoz.
De nemcsak ilyen gondom volt, hanem pl rettentő csúnyának és szerencsétlennek éreztem magam, ezenkívül azt hittem, nagyon bénák a ruháim, a hajam, a hangom, a gesztusaim, bénán tudok menni, randák a lábaim, a fenekem és egy óriási probléma: apu addig cukkolt, míg teljesen elhittem: nagyon bénán eszek és én inkább nem eszek... legfőképpen társaságban. Otthon, hogy ezt kiküszöböljem, hogy beszóljon, hát inkább magányosan, a szobámban ettem meg a kaját, de nem is rendesen. Pl ha fasírt volt ebédre vagy rántott husi krumplival... inkább nem kértem, mondván: nem vagyok éhes, aztán délután, szendvicsként, a szobámban ettem belőle.
Ez már a középsuliban kezdődött. Napközben tehát nem ettem semmit inkább. Max a szünetben, míg egyik suliból átmentünk a másik épületbe, gyorsan felfaltam sutyiban egy sütit vagy ilyesmi.
A suliban voltak egyes tárgyak, amiket egyszerűen imádtam: még versenyekre is vittek, pl Veszprémbe és eredményeket is értem el... de nem voltam magamra büszke. Hogyan is lehettem volna...? Töriből épp bukásra álltam. A tanárnő félrehívott egy szünetben és közölte: "Tudom, hogy okos kislány vagy. Tudom, hogy valami nagy baj lehet, hogy nem tudsz tanulni. Mert ki van zárva, hogy 1-es legyél. Mondd el, ha tudok, segítek. Ha nem tudok segíteni, legalább tudni fogom mi a baj és megkapod a jobb jegyet." Elmondtam neki. Nem történt semmi, hiszen mit is tehetett volna? (bár szerintem pl a gyámhatósággal igazán felvehette volna a kapcsolatot....) Beszélgetésünk végén közölte: többé nem kell nála felelnem és nagyon-nagyon sajnál engem, meg minden. Aranyos volt.
Volt egy másik tanárnő is, azt a tárgyat tanította, amit imádtam. Az egyiket. Ő is beszélni akart velem. Pl ilyenek voltak, hogy a szétengedett hajamat egyik nap összecopfoztam és úgy mentem suliba. Ez a tanárnő megdicsért, hogy jé, milyen édes így a kis pofim és hogy milyen jól áll.. soha többé nem mertem összecopfozni. Annyira nem szoktam meg a dicséretet (hát akkor hogyan is legyek így talpraesett és átlagos felnőtt...?)
Ez a tanárnő volt az is, aki meghívott a lakására, hogy ő mindenképp beszélni szeretne velem... Ez az időszak már nagyon egybeesett azzal, hogy képtelen voltam mások előtt enni. Hosszas vívódás után elmentem hozzá, tök bénán, alig találtam meg a lakását, én egy nagyon béna kislány voltam (pl tizenévesen is képes voltam a buszra szinte négykézláb felmenni, miközben anyu mérgesen rámszólt vagy kiröhögött, pedig csak a mérhetetlen gátlásosságom miatt voltam képtelen normálisan fellépni arra a magaslépcsős buszra. De hogy megfogta volna a kezem mondjuk, az nem jutott eszébe...hát mit képzelsz, nagylány vagy!) - imádott égetni, cikizni: önbizalmam lett is nulla..!
Pl a középsulis évnyitó.... vissza kell mennem az időben: általános iskola, totál bénaság kislány, azaz: én. Tanárnőm egyszer odavetette, hogyha ilyen maradok, nem fogok boldogulni az életben, mert olyanok, mint Marika és Csilluka bezzeg... Egy elnyomott kis szerencsétlen lányka voltam. Anyám is elnyomott és ezek után persze mindenki. Mert akit a családja, konkrétan a hozzá legközelebb állók, azaz: a szülei, azon belül esetemben pont az egyetlen normális szülője: az anyja, nem támogatja, az hogyan is állhatna meg a lábán? hogyan is húzhatná ki magát más előtt és miért? Szóval, ez volt a helyzet.
És azért persze a dac működött bennem (még mindig működik és egész jól ám...!) elhatároztam MAGAMBAN, (és ez a legfontosabb...!), hogy bizony én a középsuliban más ember leszek. Nehéz lesz, de máshogy fogok a társaimhoz állni. Ott senki sem fog ismerni, sem az otthoni hátteremet, sem a betojiságomat, sem a tutyimutyiságomat nem fogja ismerni SENKI. És enni is fogok, úgy mint más, az órák közti szünetekben. Új életet kezdhetek. Bár nagyon jól tudtam: ember feletti erőfeszítések kellenek majd hozzá...!
folyt. köv...
Szerettem az Apukámat, mindezektől függetlenül! És hiányzik, de nagyon!
♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése