Apád szeret minden kis palántát...

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.

Amikor aput először vitte el a mentő, hazamentünk a két tesómmal, hogy némi ruhát összeszedjünk: tudtuk: nem szeretnénk, mostmár nem is vagyunk hajlandóak (!) abban a házban aludni egy jó ideig!
A kapuig tartott a bátorságunk: nem mertünk bemenni. Ott állt a ház, magányosan, ijesztően. Anyu és mama málnát szedni voltak.  Mi hárman, gyerekek akartunk bemenni. Álltunk a kapuban, dermedten. Az udvarunk előtt, ahol azelőtt felhőtlenül játszottunk, de mindnyájunkban ott élt a kép: ott kergette a koromsötét éjszakában apu, anyut. Ott ugrottam ki sikoltva a kapu tetején.. és előtte ott leselkedett a sötét éjben apu, a kertben.
Néztük a házat, ahol annyi mindent csináltunk együtt: telenként a barátságos cserépkályhában pattogó lángok mellett társasoztunk, rajzoltunk, vagy a "körforgalmú" ajtókon rohangáltunk fogócskázva, vagy bújócskáztunk, vagy épp rosszalkodunk, verekedtünk, vagy meséltem a két kis öcsémnek a kedvenc (Minden napra egy mese) mesekönyvünkből. Néztük és fájt. Fájt és féltünk. Dermedt csend volt.
Arra jött egy ismerős házaspár (kis barátnőm szülei), őket kértük meg, hogy kísérjenek be, mert mi nem merünk bemenni.
Bejöttek velünk. A lakásban sötét volt, az éjjeli menekülés nyomai látszottak: ágy szanaszéjjel, redőnyök leengedve... Félelmetes érzés volt!
Kérdezték, mostmár merünk-e maradni. Mertünk. A dermesztő csendet megtörni, felraktam egy lemezt (bakelit), sosem fogom elfelejteni, SOHA!!! Ez a szám szólt, Csongrádi Katától:
Wolf Péter – S. Nagy István:
Csongrádi Kata: Ez a föld a miénk!


Emlékszem a házra, hol gyermek voltam én,
és a kertben nyílt a sok virág,
anyám mindig mondta: gyermekem vigyázz!
Apád szeret minden kis palántát.Igen, csak a miénk,
óvjuk meg, hogy szép legyen...
Ez a Föld a miénk,
Igen, csak a ménk,
és ez mindig így legyen...!
Nézz körül, hol most állsz, az ország közepén,
és amit látsz, mindig újra lásd!
Vidd el önmagadban, aztán add tovább!
Dalold ezt az egyszerű kis nótát!

Ez a Föld a miénk,
Igen, csak a miénk,
óvjuk meg, hogy szép legyen.....



Ez a Föld a miénk,
Igen, csak a miénk,
és ez mindig így legyen!
(Innen másoltam: http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:aNF_WkbGvgMJ:forum.index.hu/Article/showArticle%3Ft%3D9038778%26go%3D88670126%26p%3D1+ap%C3%A1d+szeret+minden+kis+pal%C3%A1nt%C3%A1t,+ez+a+f%C3%B6ld+a+mi%C3%A9nk,+igen+csak+a+mi%C3%A9nk&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu)
Ez a szám szólt tehát (most sajnos sehol sem találom, youtube-on sem, máshol sem... ha valaki valahol látja, kérem, linkelje ide - köszönöm!)
És valahogy ettől a számtól más lett a kis gyermeki szívem. ....anyám mindig mondta: gyermekem vigyázz! Apád szeret minden kis palántát.".... Ugye... szinte a mi példánk: ahogyan anyu magyaráz: "apu szeret titeket, apu nem bánt titeket...." És igen, apu átvitt értelemben is "szeret minden kis palántát" és igaziból is: szerette a növényeket, az erdőt, a kertet, a természetet, a 'palántákat', mindent.
Nagyot dobbant a szívem és már nem féltem. Persze, féltem... csak máshogyan. Megértettem, megéreztem valamit. Azt, hogy apu erről nem tehet. Attól fogva általában sikerült úgy gondolnom rá, hogy "apu szeret minket, apu erről az egészről semmit sem tehet"
Kár, nagyon-nagyon kár, hogy nem találom ezt a számot sehol! :-( Magamban dúdolom, hiszen még mindig a fülemben cseng, bár az összes (olyan 200 db) bakelitlemezt... baltával, a parkettán.. összetörte apu, az egyik olyan pillanatában, a későbbiek folyamán. Oka nem volt, csak annyit mondott: minek erre a sok lemezre ennyi pénzt költeni...? (más kérdés, hogyha összetörte, a pénz teljesen odaveszett... bár tudom... tudom... tudom.....) Beteg volt, nem igazán magától tette, amit tett.
Sok lemezünk volt, köztük a Kisherceg, sok-sok komolyzene, máig imádom a Bolerót, az is megvolt, mint minden más nagy klasszikus.. Mesék, akkori menő számok, dupla R-Go album, stb. stb.. Milyen jó lenne ma nosztalgiázni...
De nekünk elő kell vennünk a fekete humort, ha valamelyikünknek eszébe jut... mindig ennyit mondunk: "jé, nekünk ez megvolt bakeliten, csakhát apu...." és megpróbálunk hozzá vigyorogni. Persze, belül egyikünk sem "vigyorog" olyankor.
Nem könnyű az élet...! Most jó. Maradjon is így. Legalább így.
Olyan fájdalom ezeket a sorokat írni.. és annyi emlék tódul elő mindig.... csupa-csupa jók!
Nagyon fájó érzés például látni egy fiatal nőt, aki édesapjával boldogan cseveg. Látni egy nagypapát, akinek a térdén lovagol az unokája, vagy télen húzza szánkón, vagy viszi a nyakában, vagy totyog a gyerkőc a nagymama és a nagypapa között boldogan.
Az én apukám nem lehet velünk már sok-sok-sok éve. Nem, nem a halálára gondolok. Életében sem lehetett annyit és úgy velünk, ahogyan egyébként lehetett volna. Igazságtalan az élet, néha (sokszor) haragszom rá. Bár tudom: felesleges. Egyszerűen el kellene tudni fogadni... de miért is?!
Szeretlek Apu! Tudod, ahogy megbeszéltük...! Nemcsak a kórházi ágyadon, hanem ott... a lépcsőn is... otthon még! Örülök nagyon, hogy sikerült tudatnom Veled, hogy fontos vagy nekem és SZERETLEK!


Egy jótanács Nektek, ki erre a blogra kattint: Igen, mondjátok el annak, akit szerettek, hogy szeretitek. Én tudom már, hogy fontos ezt kimondani is, nem mindig elegendő csupán érezni és éreztetni! Apumnak el tudtam mondani, Nagymamámnak nem. Ez örök, fájó seb marad. A temetőben a hideg márványnak minden alkalomkor elsuttogom, de mégis más az élő személy szemébe nézve, kezét megfogva vagy átölelve mondani. És nem közhely-szerűen, hanem ... úgy szívből jövően.

Elkanyarodtam kicsit a mondandómtól talán, de késő is van és... és nagy hatással van rám, ha a múltba mélyedek. Nem is engedem meg magamnak túl sűtű és túl mélyre!