Nagymamám

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Szóval, Mama beteg lett... felemésztette őt ez az egész dolog, ami huszonéve húzódott. Huszonévet lehúzni egy skizofrén emberrel, aki ráadásul az ember fia és totál ellenséges és gonosz meg minden.. az azért nem semmi. Nem is lehet büntetlenül megúszni. És megint ki húzza a rövidebbet...? A mentálisan egészséges ember... Akinek ugye nincsenek jogai az elmebeteggel szemben...! :-/
Mama minden ételt keserűnek érzett és emiatt nem tudott enni. Teljesen legyengült és lefogyott. Nagyon rossz állapotba került. Pedig csak 68 éves volt. Végre, hosszas rábeszélésünkre, megengedte, hogy bevigyük őt a kórházba. A kórház aulájában várakozva (ott volt a férjem, anyum, öcsém és én)... Mama ránézett a ropira, amit neki készítettem be,hogy hátha majd rágcsál belőle... aztán ránézett a narancsra... és, mivel jól ismertem minden rezdülését (drága, jó MAMÁM...!) tudtam, éreztem: ENNE! Enne, mikor már hetek óta nem tudott... és felbontottam a ropit. És evett. És narancsot is. És a kórházi ebédjét is. És amit mindennap vittem neki, azt is. A fagyit is. Mindent. Megerősödött. De ki is derült miért nem eszik: mert fél, hogy apu mérgezi, hogy talán azért érzi keserűnek az ételeket...
És sajnos simán lehetséges, hogy igaza volt. Nem tudom és ez már sosem fog kiderülni. Ez egy nyáron volt, 98 nyarán... Télen beteg lett, influenzás. Az én gyerkőcömnek meg akkor volt tüdőgyulladása, otthon gyógyítgattam. Anyu járt Mamához, ápolgatni.
Apu meg nem volt otthon, mert egy ideig, tán két évig is (?) egy másik, jó messzi (!) településen lakott, húúúúúú, de boldogok voltunk, hogy nincs a közelünkben... Hát, kellett valakinek ő, ilyen állapotban...! Egy, az édesanyjával egykorú idős asszonynak:-/ Bár szerintem az a banya se lehetett különb... Mindenesetre hálás lehetek neki, mert apu így távolra került tőlünk.
Úgyhogy anyu aránylag nyugodtan járhatott Mamát ápolni. Bár sosem lehettünk nyugodtak, mert a lehető leg-lehetetlenebb időpontokban és helyeken tudott apu felbukkanni...
És egyik este anyu hívott, hogy a mama nagyon influenzás és eléggé rosszul van... és hogy szerinte meg fog halni. Én persze, nem vettem komolyan. Én BAROM ÖKÖR...! És nem hittem el, elhessegettem a gondolatát is...Nem mentem ki hozzá éjszakára. De anyu valahogy nem is "úgy"' mondta... valahogy... képtelen voltam felfogni, elhinni, talán tudat alatt utasítottam el ezt a lehetőséget, hogy a Mama csak úgy 'fogja magát' és nekiáll meghalni.. itthagyni engem, minket... Második anyukánk volt... Vagy egyenrangú az édesanyámmal...
És apu persze hazament aznap épp... de vissza is utazott...... bár voltak fura dolgok... mert anyu mondta, hogy FEBRUÁRBAN (!) a szobaablak tárva-nyitva volt reggelre. Arra a reggelre virradóan.... amikor megszólalt a lakásunkban a telefon.....................
És anyu csak ennyit mondott: "Meghalt a MAMA." - Fel sem fogtam. Újrakérdeztem. Ököllel csaptam az ajtófélfába. Düh volt, tehetetlenség-érzés és hitetlenség: ez nem lehet igaz! Itthagyott??? Hogy tehette ezt VELEM? - milyen önző is az ember...! Csak magára gondol. Pedig Mamának már így volt jó. Tönkrement az élete. Megsemmisült. A fia, az egyetlen fia, a büszkesége totálkáros lett és tönkrevágta a családját: a feleségét, a gyerekeit, saját magát.. és ...végérvényesen: az édesanyját. Úgyhogy Mama elment.
Elment.. de nem vagyunk benne biztosak, hogy teljesen önszántából...
Furcsa azért, hogy apu véletlenül épp nyitva felejtette az ablakát, mikor tudta: hetekre visszautazik a banyájához... Meg az is fura, hogy ilyen állapotban otthon hagyta az anyukáját. (épp aránylag tiszta tudatú volt, szóval...) Még közölte is utólag, hogy azért ment vissza: ne lássa az  anyja szenvedését, hogy MEG FOG HALNI...! Honnan tudta??? Hiszen egy influenzába azért egyáltalán nem szokványos és nem kötelező dolog belehalni...!
És a Mama... a gyógyszerei az asztalon szétpotyogva, a szörp a földre kiöntve, belelépkedve a ragacsba papucsnyomok... Persze, senkinek sem jutott eszébe, hogy induljon esetleg valami eljárás... Nekem a fájdalomtól nem futotta erre...hogy ezt akkor higgadtan átgondoljam.. anyu meg biztos, hogy félt aputól, hogy mi van, ha semmi és utána jól megszívja, mert apu aztán ezt megtorolja.. meg hát... gondolván: már Mamát semmi sem hozza vissza... :-( Így hagytuk az egész lehetőséget feledésbe merülni.
Bár tök fura, mert volt egy álmom akkoriban: álmodtam,hogy a kaszás lassan sétál el a Mamától (mamát nem láttam akkor álmomban), sétál el... és a feje picit lehajtva, fekete csuklya a fején és kasza is a kezében... és az alkata, a feje... APU volt...! Lassan ment, igazi, fekete csuklyában, kezében kaszával és nem bűnbánóan, hanem dolgavégezetten. Persze, ez csak egy kósza álom volt... de akkoriban volt és én ... tényleg úgy hiszem, volt "némi" köze a dolgokhoz sajnos. Ha más nem, közvetett mindenképpen. Hiszen az ezer százalék, hogy miatta ment tönkre, mert emésztette magát folyamatosan.
Azóta is nagyon-nagyon hiányzik a Mamám nekem, mert valami hihetetlenül szerettem, tökéletes volt kettőnk kapcsolata. Hiányzik a hangja, az érintése, a tekintete, a tanácsai, a véleménye, a humora, az ölelése, a látványa... Már 11 éve nincs köztünk, de mégis örökké velem lesz!
folyt. köv..