Szusszanás

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Réges régóta el akartam mesélni valahol tökéletesen mindent. Nem akartam nyilvánosan, személyesen, nem akartam, hogy ismerjenek, csak így, név nélkül, arc nélkül esett jól. Végre rászántam magam és mint a bejegyzések időpontjaiból látni: szinte ömlik belőlem a szó, néha kicsit nem is sorban.
Egyébként nem titkolgatom: szoktam róla beszélni. Tudják a történetet itt a faluban is, a barátaink közül is páran: a legbensőségesebbek. Ők megértik. Elfogadják ezt. Sőt, szeretik hallgatni. Hogyne szeretnék, hiszen szeretettel beszélek mindig Róla. Hogyan máshogy is lehetne?
Hiszen ezt tanultunk anyánktól: ő szerette, és minket is arra tanított: szeressük: ő a MI APÁNK és arról nem tehet, hogy ilyen: beteg. Belénk oltotta anyu a szeretni tudást, az elfogadást, a ragaszkodást, a kitartást. A szeretet bizony ott áll: mindenek felett! :-)
Most jó érzés, hogy az életemnek ezt a részét leírtam, ez, ugye sok év az életemből. Sok történés, szinte csupa rossz. Van még tovább is. Most lehet, hogy arra még várni kell. Meglátom. Mennyi időm lesz és mennyi erőm. És mennyire érzem szükségét, hogy leírjam. Ja, ezt tudom: NAGYON.
Kérlek, hogy szeretettel gondoljatok így ismeretlenül is az én Édesapámra. JÓ ember volt, nagyon! Egyébként szerette, tisztelte, becsülte mindenki, aki csak ismerte: és mindenki tudta és belátta: ez betegség, ez nem ő, erről ő nem tehet. Pedig ez egy rém pletykás falu. És nem túl jóindulatúak az emberek manapság... de mégis:
A temetésén iszonyú tömeg volt. Ugyan arcokat nagyon nem láttam, mert végig sírtam, pár szempárral mégis összeakadtam: meglepő volt! Hogy kik jöttek el! A régi osztálytársai. Akik ma is élhetik a normális, átlagos életüket. Eljöttek, sőt! Koszorút készíttetett a kedves osztály, a volt osztálytársuknak, jajj Istenem.... ezek a könnyek...! Talán ha férfi lennék, könnyebb lenne? Én mindig az egereket itatom...!
Olyan is eljött, akitől nagyon meglepődtem, megdöbbentem, vagyis őszintén: megijedtem. Egy ismeretlen ember jött oda, még csak én álltam a koporsó mellett... Odalépett, nevén nevezte aput, majd egész közel lépett a koporsóhoz és közölte, valahogy így: "Józsikám, sose tartoztál senkinek, de ezt a pénzt már nem tudtad megadni x.y.-nak, hát most elhoztam, legyen nálad pénz, hogy ott fenn se tartozzál soha senkinek." - és valamilyen pénzt rakott be a szemfedél alá. Majd pedig: "Tudom, hogy szeretted a jó bort, hát ott is kortyolj néha." És egy üveg bort csúsztatott a takaró alá. Döbbenet volt. Bennem megfagyott a vér. És ekkor már nem a félelemtől, hanem a jó érzéstől, hogy még az elmeosztályon is szövődhet igaz barátság. Na mert pár perc múlva hozzám lépett, mondta, hogy én biztosan a lánya vagyok, és hogy ő viszont egy elmeosztályon kezelt beteg, és hogy apuval nagyon jóban voltak. Szívfájdító ezeket a sorokat leírnom. Hiányzik az Apukám, nagyon! ♥
Hiányzol Apu, remélem, néha figyelsz ránk és érted, érzed, mennyire hiányzol, mennyire szerettelek, mennyire SZERETLEK!