Elkezdem hát...

Már régóta tervezgetem, hogy elkezdek blogot írni olyan témákról, amikről nem tudok, ill nem akarok beszélni 'élőben', nyilvánosan.
Persze, vannak, akik (majdnem) mindent tudnak rólam, de, mivel sosem jártak az én cipőmben,így igazán úgysem tudják, mi milyen hatással volt/van rám és mit érzek, miken mentem keresztül. Egyébként egy embernek túl sok dolgon. Szerintem. De majd eldönti az, aki erre a blogra rátalál és veszi a fáradságot, hogy elolvassa és megtisztel azzal, hogy kommentet (véleményt) alkot és azt ide is firkantja nekem.
Nő vagyok, feleség, kétgyerekes édesanya. Normál, átlagos, boldog házasságban élek, nem tartom magam rossz anyának semmiképpen, persze tökéletesnek sem. Mint mindenkinek, így nekem is vannak hibáim.
Hú,de nehéz dolog ez... azt sem tudom, hol kezdjem. De persze tudom: a dolgok leges-legelején!
De mégis mennyire az elején? Nagyon régre nyúlok vissza. A 30-as évek mélyére...
Akkor született egy kislány egy kicsi faluban. Lett egy kishúga is. Szegények voltak, de nagyon. Az édesanya akkoriban szolgált egy (vagy több?) családnál: ételért.
A két kicsi lány ismerte az éhezést. Az édesanya viszont ismerte a szeretetet. És az édesapa is. A kislányok közül a nagyobbik volt az én édes nagymamám. Ő mesélt nekem sokat-sokat mindenről, így persze a régi időkről, a testvéréről, a szüleiről, a szegénységről és... igazán mindenről! Mikor kicsi voltam, vele aludtam, az Ő ágyában. Simogatta a hátam vagy a lábam, úgy, ahogyan csakis Ő tudta! Mindig kértem: "Mama, mesélj nekem a kicsiségedről." És mesélt. Például azt, hogy várták haza este az édesanyjukat, éhesek voltak. Végül a fáradtságtól elaludtak. Édesanyjuk későn ért haza, sokszor úgy etette meg őket, hogy a kenyeret a saját szájában megnedesítette és a félig  alvó kislányai szájába rakta. El lehet ezt képzelni...?
Nehéz idők jártak akkor (is). Az édesanya egyszercsak beteg lett. Nagyon beteg. Autót szereztek, Pestre kellett vinni. Diagnózis: hashártya-gyulladás. Két nap múlva már üresen állt az ágya a Rókus-kórházban: elment az élők közül, itthagyta két gyönyörű kicsi lányát és szerető férjét.
A férj pár hétre rá felakasztotta magát fájdalmában, tehetetlenségében. A mamám talált rá holtában. 7-8 éves kislányként. Árván maradtak. Mostmár nemcsak szegények voltak, hanem kiszolgáltatottak is. Édesanyjuk lánytestvére, a lányok keresztanyja,  az egyiküket (!) magához fogadta, a másikuk Pestre került nevelőszülőkhöz...(!) Ilyet is hogy lehetett tenni? A szegénység? Más indok? Ez sosem derült ki. Már nemcsak szegények voltak és árvák, hanem egyszál magukban maradtak, még testvérek sem lehettek többé. (felnőtt korukban találtak egymásra újra)
Szigorú nevelőanya volt ez a keresztanya. Dolgos, vallásos, tenyeres-talpas, erős, kőkemény. Megedzette őt is a sors, az élet, a szegénység, a verekedős ura. A kislánnyal úgy bánt, mint egy kis szolgával. (kb mint Hamupipőkével a mesében a mostona). Na de ő legalább nem volt kifejezetten gonosz, 'csak' szigorú. De az nagyon.
Fakanállal verte az ártatlan kislányt, aki a történtekkor mindössze 8 éves volt. Állítása szerint azért bántotta, mert szerinte jobban járt, ha ő veri meg,mintha az erős férje tenné...
Telt-múlt az idő, a kislány nagylány lett. Nagylány lett és szerelmes. De hiába. A legény, akit szeretett és aki Őt szerette: még tanult, nem volt kereső ember. Így nem felelt meg a szigorú mostohaanyának. "Jobbat" nézett ki a leánykának: módosat, akinek volt szakmája /cipész/ és így pénze is.
A lányka tudta, hogy nem szereti ezt az embert, de azt is érezte: innen azért mennie kellene mielőbb. Nem volt más választása: vagy marad szolgaszinten, akit ütnek-vágnak, vagy a maga lábára áll, igaz, olyan ember oldalán, akihez érzelmileg semmi köze. Ezt választotta.
Férjhez ment és az akkori szokásrend szerint 16-17 évesen gyermeket szült. Az én Édesapámat. Persze, a cipészember, bazinagy, erős ember, mogorva, durva küllemű (és belül sem más ember) nem volt sem jó férj, sem jó apa. Ütötte-vágta a feleségét, mi több: késsel kergette immár gyermekestől, otthon 'hobbiból' a falba lövöldözött (nagylány-koromban a mamám megmutatta festéskor a nedves falon áttetsző golyónyomokat...)
Ha a kicsi fiú nem volt 'jó gyerek', addig ütötte, míg be nem pisilt. Ha bepisilt, azért ütötte tovább: merthogy bepisilt! Szórakozott vele, kínozta. Háztetőjavításkor az eresz alatt fészkelő verebek tojását etette meg vele!
Egyszer batyut kötött a gyerek hátára, s jött az utasítás: "Menj világgá!' És a kisfiút tényleg elzavarta az utcán pár háznyira.
4 éves volt a kisfiú ekkor. S a Mamám végre döntött: ez így nem mehet tovább. Elváltak. A ház, ahol laktak: a szülői ház volt, itt élt hát tovább a kisfiú és az édesanya. (Apum, s Nagyim).
Persze mindketten teli lelki sérülésekkel. Ekkoriban a szembeszomszéd felesége meghalt: ott három gyermek maradt árván: két kisfiú és egy kislány. Mamám segített az egyedül maradt férfinak, főzött-mosott rájuk, gyerekeinek ruhákat varrt. Egy idő után egyesült a két csonka család: lett férj és feleség, apukámnak pedig 3 tesó.
Felnőttek már, mikor a felnőttek útja szétvált: jött a férfi életében egy új nő. A gyerekek anyjuknak tekintették Mamát: jöttek hozzá mindig, s jöttek közben sorra az unokák.
Apum volt köztük a legkisebb. Ő ekkor ment katonának. Nem bírta a bezártságot, a szigort, a fegyvereket, az egyenruhát, nem bírta az édesanyja hiányát sem talán. Ezért pszichés tüneteket produkált (elmondása szerint csak eljátszotta...) Ott megsokkolták az agyát, majd leszerelték.
Az élet ment tovább. Ő dolgozni kezdett, okos fiú volt mindig: illedelmes, jól nevelt, tiszta, értelmes, figyelmes, érdeklődő. Az iskoláit színötösre végezte, gépésztechnikus lett. Bár nem ez volt szíve vágya (bár az nem tudom mi volt).
Egy napon előtte ment egy formás kislány. Fekete haja, trapéznadrágja lengett a szélben. Ő meg utánafütyült. A kislány hátrafordult, mosolygott. Biztató mosolyára összeismerkedtek és a fiú udvarlásba kezdett. Boldogok voltak. Pár hónap múlva bekopogtatott hozzájuk a gólya. (velem)
Az akkori szokások szerint a fiú feleségül kérte a lányt. Téli esküvő lett, Szilveszter napján, térdig érő hóban, nagy pocakkal. A fiú anyukájához költöztek. Tavasszal megszületett a kislány (én).
40 évesen nagyi lett a fiú anyukája, imádta kislány-unokáját. Sokat vigyázott rá, mert a fiatal anyuka még tanult. A kislány az első lépteit is a Mamának tette.
Na, innen lesz nehéz írni tovább. Másik fejezetben folyt. köv.
2010. máj. 30. 18:07 | - ekkor kezdtem írni a blogot a freeblogon, csak sajnos a freeblog nem működik már jól, így átmásoltam ide az összes bejegyzést, úgyhogy, ha esetleg időrendben nem stimmel az olvasnivaló, akkor az azért van, elnézést érte!