A skizofrén élet vége, halállal. :(

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.

Apu totálkáros lett. Már olyan két éve abszolút nem volt tiszta. A tekintete zavaros volt, hülye dolgai voltak, képzelődött, ökörségeket csinált, stb.
Pl: a faluban meztelenül kiment a ház elé és baltával verte a beton villanyoszlopot. Fene tudja, mit látott bele.
Vagy: kezében madzagból rögtönzött póráz és ő állt a kertben az ősi fenyőfa alatt (ősi: még kiskoromban ültették) és hívogatta le a FÁRÓL a kutyát. A nem létező kutyát. Nem is volt kutyánk! De ő látta. És épp fenn a fán!
Vagy: elment a boltba, valami fehér lepedős lepelben, égő gyertyával, kezében késsel és a bolt vásárlóit nem engedte ki, mondván: kinn veszély fenyegeti őket, majd ő megvéd mindenkit. Hú, szegény vevőknek enyhén félelmetes lehetett...!
Vagy pl elkezdte kiszedni a szemöldökét. Férfi létére. Hát sikerült: tökéletesen csupaszra szedte. Akkoriban nem láttam, ki sem tettem a lábamat abba a faluba! Féltem-rettegtem tőle és féltettem rettegve tőle a családtagjaimat!
Persze,a törvény az törvény volt továbbra is: az ELMEBETEGEKNEK JOGAIK VANNAK kérem...!
Hát hogyne...! És ezredszer teszem fel a kérdést: nekünk? Normálisaknak? Nincsenek?! Miért is?!
De ekkor már közveszélyes volt,a boltos rendőrt hívott, azok mentőt és végre elvitték őt. Bezárták a kórházba, jött a nyugalom. Viszonylagos. És nagyon rövid! Mert.... az ELMEBETEGEKNEK JOGAIK VANNAK...! Tehát, ha úgy gondolja ő, hát hazajöhet.
Egy ilyen állapotból hazajönni egy héten belül?! Igen: ez történt...! Hazajött.Mert elengedték. Mert haza akart jönni... És utána így, őrülten élt otthon, tök egyedül. Az utcán kóborolt-kóválygott, teljesen dilis volt, félelmetes! Kukázott is. Szóval, messzire süllyedt a szintünkről.
És még mindig igényelt néha engem. Egyszer ilyenkor becsengetett... na ekkor éreztem újra: talán hülye vagyok én is? Mert úgy megijedtem, hogy 4kézláb másztam a saját házunkban  a nappaliban, az ablak előtt: hogy gyorsan és halkan ráfordítsam a kulcsot a zárban.... Hívtam telón sírva öcsémet, ő száguldott hozzám: tudta már mindenki: itt már bármi jöhet!
És egyszercsak szólt anyu: MAGÁTÓL befeküdt a kórházba! ohh... megint kis megkönnyebbülés...De ekkorra már oda jutottam (és tudom, nemcsak én) hogy sokszor azt kívántam: haljon meg, menjen el, ez így már nem élet... neki sem, nekünk sem! Tiszta szívből kívántam: legyen már vége... NEKI, ne másnak. Mert tőle már MINDEN kitelik.
Már olyanokat képzelt, ami abszurd...
pl: hogy anyu egy totál másik településen tartózkodva, "elfújta" az ő gázát, hogy ne tudjon főzni apu!
vagy, hogy ördögök jártak a kertben, merthogy ő "ördögszart" talált. Talán sünkaka lehetett, vagy fene tudja mit látott annak.
Nagy, vörös betűkkel, horrorisztikus mód: ráfestette anyu szép sárga házfalára: ÖRRRDÖG... Hú, mikor megláttam: a frász kitört. Hát, ha anyut képzeli ördögnek vagy mást? Fogja magát és mondjuk: megöli?!
Így éltünk akkoriban... napi többször hívtuk egymást telón: mindenki megvan? mindenki rendben? mindenki él? Valami rettenet volt.
Na és ekkor ment be valahogyan a kórházba. Ezek, amiket leírtam, szoros egymásutánban következtek, talán 1-2 hét alatt. Maximális készültségben voltunk, maximális rettegésben éltünk, maximális kiszolgáltatottságban: egy magáról már szinte mit sem tudó ember miatt...akit a nagy jogaival jól megszívattak, mert embertelen körülmények között élhetett...igaz, totál szabadon... Kérdem én, mi a jobb az ilyen szegény beteg embernek? A nagy szabadság vagy netán egy intézmény, ahol bizony belediktálják a gyógyszert és még élhet is egy aránylag biztos kis életet...?!
Jó érzés volt picit, hogy bekerült a kórházba újra, de tudtuk: onnan bármikor hazamehet. Akár éjjel, akár nappal, bármikor, szabadon. A JOGOK...!
És egy reggel épp kávét főztem reggel... mikor megcsörrent a telefon: ANYU hív! Anyu dolgozott aznap, tudtam: jó helyen van, legalább nem egyedül, nem otthon...!
De anyu már mondta is:
"Kislányom, Apu MEG FOG HALNI: megfulladt, ha még látni akarod, gyere a kórházba MOST AZONNAL".
Pár szót váltottunk sírva, anyu elmesélte mi történt. Alig tudtam beszélni, csak ennyit mondtam az éppen itthon lévő férjemnek, zokogva: 'Apa, nagyon bánt a lelkiismeret. Én ezt nagyon kívántam és most megtörténik. És én ezt NEM AKAROM! Ő az én APUKÁM! SZERETEM!" Jajj, de fájt, Istenem...! Most is ömlik a könnyem.
És száguldottam ezerrel a kórházba. 5 perc múlva ott is voltam: anyu ott várt, az intenzív osztály ajtajában. Zöld papucs, zöld sapka, zöld maszk a fejre: bebocsájtást nyertünk... a végtelenbe...
Megláttam aput, már sírtam addig is, de akkor...! Feküdt, színe jó, nyugodtan fekszik, alszik. Mellkasa egyenletesen mozog. A szája félig nyitva, belőle cső lóg: lélegeztetik! A keze elernyedve: én megfogtam, szorítottam és csak sírtam-sírtam-és sírtam. Belül ordított a lelkem: APUUUUUUUUUUU! KELJ FEL, LÉGY JÓL, SZERESS, ÉLJ! NEM MEHETSZ EL!
Lecövekeltem mellé és ott álltam, úgy éreztem, fél óráig. Mint kiderült, 3,5 órát álltam mellette, mozdulatlan. A kezét fogtam, sírtam és beszéltem neki! Mindent "megbeszéltünk". Én beszéltem, ő csak 'hallgatott'.
Jött az orvos, elengedtem apum kezét, az orvos véleményét akartam hallani. Titkon egy baromi lehetetlen dolgot dédelgettem: hogy felébred és a RÉGi APU lesz...a régi apu, aki nem őrült, aki egészséges, gondos, szerető és az enyém, a miénk!...Tudtam: ez lehetetlen.
Ott álltam és két, totál ellenséges dolog foglalkoztatott: mit kívánjak? Hogy ébredjen fel és folytatódjon a rémálom? Vagy kívánjam azt, hogy HALJON MEG AZ ÉDESAPÁM??? Na, ezt már nem! Ezt sem, azt sem.
Az orvos kegyetlen volt, gonosz, hideg, érzéketlen. Inkább ment volna favágónak, komolyan! Közölte: 'Az Ön édesapja halott. Nem is tudom, mit keres ezen az osztályon és nem is tudom, hogyan nem állt még le a szíve, még tegnap' :O ÍGY. Hát ...szóhoz sem jutottam, mert csak sírtam. Szerencséje...! Ilyet...?! Kész voltam. Rideg és kegyetlen szavait igyekszem feledni.
Tovább érdeklődtem, mire elmesélte: apu az elmeosztályon volt ugye, ahol éppen ebédeltek a közös ebédlőben, ő egyszercsak felállt az asztaltól és elkezdett fuldokolni. Elindult a WC felé, egy betegtársa (!) ment utána, átkarolta... mire visszafelé "jöttek", apu már nem jött: vonszolta a betegtársa: eszméletlen volt. Hívtak hozzá orvost, másik osztályról, de mire odaért... Eltávolította az elakadt ételt a torkából, valami egy óra negyvenöt percig lélegeztette, mindent, de mindent megtett érte (igazi orvos volt, nagybetűs ORVOS). És apu szíve újradobbant. A szíve igen. De a szerencsétlen, beteg agya soha többé nem indult be.
Hát, ezek után került az intenzív osztályra. Anyunak csak másnap szóltak (ez itt Magyarország...) Anyu nekem azonnal. Hát, ezt tudtam meg a kegyetlen /hentes/orvostól. És azt, hogy igazából ő sem érti, miért nem halt meg rögtön, vagy miért nem halt meg az éjszaka, de állította, hogy még aznap, de azon éjjel mindenképpen meg fog halni, mert egyáltalán nincs agyműködése, totál egyenes az EEG görbe.
Már tudom, persze, hogy nem halt megy "rendesen", megvárt minket: a gyerekeit. Köszönöm szépen neki♥
Visszamentem apuhoz, beszélgettem neki, elmondtam, mennyire szeretem és szerettem, elmondtam neki, mennyire sokszor féltem tőle, de mennyire nagyon sajnálom,hogy ő most el fog menni. Elmondtam neki, hogy így most neki is jó lesz, mert megkönnyebbül majd és majd mi is egy idő után és kértem, picit még 'éljen' így nekem, mert szeretném még látni, érinteni. Szeretnék még 'beszélgetni' vele.
És az állítólagosan totál leállt agyműködésú Édesapám jobb szeméből egy kövér könnycsepp gurult ki akkor és ott. Az enyémből meg vagy ezer.
Elköszöntem, hazajöttem és csak sírtam, sírtunk. Megrendült az egész család. Időközben a legkisebb tesóm és apu kapcsolata egy az egyben megszűnt, a kistesóm hárított, mint mindig, ugyanúgy, ahogyan az elején írtam: mint kiskorában. Középső tesóm az én stílusom. Megbocsájtó és elfogadó.
Ő is bejött apuhoz. Én visszamentem hozzá még később is, vele együtt. Sírtunk, elköszöntünk újra. És hazajöttem. Este lett és éjjel.. Az egyik leghosszabb éjjelem. És eljött a reggel és a mobilom hallgataott. Félve hívtam anyut: de anyu közölte: még ÉL!
Rohantam be hozzá, hogy még vele legyek. Láttam, hogy tápoldatot is kap, szóval "etetik". Ez azt a hiú reményt keltette bennem, hogy még reménykednek és hogy még élhet és hogy még szüksége van élelemre, meg minden...
Megint eltelt a nap, délután visszamentem. Látom: szonda kihúzva, már csak lélegeztetik. Sírva fakadtam: nagyon bántott. Rossz volt, hogy "éhen"' fekszik, hogy már enni sem kap.
A nővér egy angyal volt, egy tündér: látva ezt, másnap reggelre visszakötötte! Köszönöm neki itt is és mindenhol. Nekem nagyon megnyugtató volt.
Egyébként apunak mindent elsuttogtam ott. Fogtam a kezét, néztem őt. És megint: egy kövér könnycsepp hullott a jobb szeméből: hja... sír az agyhalott...?! De fájt, de rossz volt. Ő sosem bírta a könnyeket. Ha sírtunk, mindig meghatódott, nem szerette a női könnyeket, azt szerette - míg ép volt - mikor mosolyogtunk. És most lám: ő sír. :-( Kértem őt egy nagy dologra: hogy álmodhassak Vele, hogy jöjjön hozzám! De azt is kértem, csak  "'jó" apu jöjjön, a régi-apu! Ne kelljen tőle álmomban félni, csak szeressen és szerethessem tovább, legalább ott.
Ennek a napnak az estéjén visszatérve már fura volt. Keze már hideg, szívverése akadozó és lassú. A lábán.... hullafoltok. Már fura szaga volt :-( Anyu mutatta, ő már látta. És mutatta felhúzott szemhéja alatt a szemét: már nem élt a szeme... :-( Már nem hullott belőle könnycsepp, már nem fénylett, nem csillogott, nem tűnt úgy, mintha nézne, mintha látna még. Engem. Minket. a világot. A világot, amely évek óta már csak egy félelemgombóc volt a számára. Egy leküzdhetetlen akadály.
Megfulladni ételen egy kórházban... Morbid. Bár...Tudom, még épp időben történt a dolog. Mert tudom: más történt volna, ha ez nem. És mással. És miatta.Tudom, hogy így volt 'jó', de mégis! Szerettem. Az Édesapám volt!
Ahogy a kezét fogtam, egyszercsak mondtam neki: 'apu, mostmár elmehetsz, elengedlek, elengedünk. Tudom, kisöcsémet várod: de ő kis konok, bár tudom, hogy szeret téged, de ő túl sokat kapott tőled a rosszból és túl régóta: ő nem tud nyilvánosan "megbocsájtani" neked, majd csak magában. De talán már meg is bocsájtott.' (utólag tudom, hogy a kisebbik öcsém éppen aznap határozta el magát: mégis bejön hozzá) Talán érezte apu ezt, de megvárni már nem tudta. Talán elég vol neki a gondolat ereje, hogy tudta: a régi kedvenc kicsi fia megnyílt felé újra.
És..... nem dobbant a szív.. megint nem.... csend lett. Túl nagy csend. Lefektettem az ágyra a kezét, még újra vér szaladt vele, még újra éreztem: picit még akkor is dobog! Hát így jelzett nekem vissza: hogy érti és érzi és elmegy. Megkértem, NE most, NE NEKEM. Majd éjjel.
És éjjel hallgatott a telefon... de hajnali 6-kor megcsörrent, halkan. ANYU hívott. Felvettem, de csend volt: nem kellett beszélnünk, csak sírtunk. MEGHALT APU. :-(  Az éjjel örökre elment.
Ugyan nem kell tőle többé félni, de nem is lehet ránézni, szeretni...!
Még aznap éjjel eljött hozzám: álmodtam vele! :-( Olyan jó volt. De milyen rossz most: csak sírok és fáj a hiánya.
folyt. köv.