Új élet...

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Úgy kezdtem, hogy anyukámmal közöltem: az évnyitóra egyedül megyek! Illetve: jöhet velem, de tőlem csak totál külön! És magamban elhatároztam, bátran, rögtön az első nap odamegyek egy szimpatikus lányhoz és megismerkedem vele és megkérdezem, mellé ülhetek-e és beszélgetni fogok vele! (persze, ezek másnak tök természetes dolgok, tudom. De nekem ezek óriási nagy dolgok voltak!)
El is mentem hát. Izgultam. De bátor voltam. Megkerestem az osztályomat és kiválasztottam egy megfelelő csajszit. Minden simán ment, jófej volt és én is elégedett voltam magammal. Mosolyogva beszélgettünk, jegyzeteltünk meg minden és az évzáró végén közölték, hogy menjük ebbe és ebbe az osztályba. Mentem is. Láttam, hogy több szülő bejön, anyum nem volt köztük. Örültem.
Meghallgattam, mit mond a tanárnő és ekkor jött a névsorolvasás. És nem hallottam a nevem. Szóltam. És kiderült, hogy én, a nagy bátor.... rossz osztályba mentem, és "rossz lánnyal" ismerkedtem meg.
Mindjárt az első próbálkozásom majdnem kudarcba fulladt. Átmentem abba az osztályba, ahová kellett és persze az anyám.. az ott állt és nevetve közölte: bezzeg ő jó helyre ment. (újabb önbizalom-hintés anyutól...)
Mindegy. Újra erőt vettem magamon és máris találtam egy másik szimpi kiscsajt, megbeszéltük: másnap egymás mellé ülünk. Így is lett, jó barátnők lettünk és vagyunk is a mai napig.
A sulit elvégezve, tarthattam egy utolsó nyári szünetet. Jó volt. Fiúztam, mint a többi tizenéves kis fruska. Ősszel elmentem dolgozni. A munkahelyet anyu kereste nekem, az ő munkahelyén. Néha olyan béna voltam, és félszeg, hogy a főnököm (egy idős, de kedves úr) közölte: ha nem az anyukám lánya lennék, hát nem hosszabbítaná meg a szerződést.
Persze, belejöttem a munkába: imádtam! És a főnököm is egy idő után engem. Én meg őt. Apám helyett kicsit apám volt nekem. :-) Még ÉL, pedig öreg nagyon már.
De a kajálás és más ilyen "be-stresszelős" dolgaim, megkeserítették az életemet. A munkahelyemen semmit sem ettem, max ittam. A főnököm meg nem volt vak: látta. Próbált anyuval beszélni a tudtomon kívül, dehát... anyut minden érdekelte, csak nem pont én és nem pont a gyerekei... Különben sem tudta az ilyen helyzeteket jól kezelni!
Azért mikor már nagyon gáz volt a helyzet, elkezdtem panaszkodni, végre elvitt egy pszichológushoz. Egy dagi nő volt: Ildikó volt a neve. Nem nagyon vergődtünk zöldágra, így hát felajánlotta, hogy mivel ilyen gátlásos vagyok,hát írjam le a dolgaimat, gondjaimat egy papírra és legközelebb vigyem el neki.
Otthon neki is láttam: leírtam mindent. Mi bánt, mit nem tudok teljesíteni és hogy szerintem miért is. Na, mikor készen lettem, elolvastam és egyre viccesebbnek és banálisabbnak hatottak a sorok: jé, gondoltam: hát ez baromság... meg ez is...! meg ez is...! Ezek az én problémáim és ezért... ? he-he... hát ez tök megoldható dolog. És én meg kiterítettem az életemet egy fehér papírra egy tök idegennek...?! Papír széttép, tűzbe dob... és lassanként a saját lábamra álltam, leküzdöttem a gátlásaimat, megoldottam a problémáimat. Jó érzés volt, hogy "elbírtam magammal". :-)
Ekkoriban ismerkedtem meg a leendő férjemmel...♥