Emlékek, gondolatok Apuról

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
Ahogy meghalt, én többé sosem gondoltam a rosszra, mindig csupa jó jut eszembe róla. Na jó néha "'nosztalgiázunk" öcséimmel vagy anyuval, de igyekszünk keveset. Nemcsak azért: mert halottakról vagy jót vagy semmit, hanem azért is, mert jobb a szépre gondolni, mint a rosszra. És mert szeretjük, mindnyájan. És tudjuk, hogy a betegségéről nem tehetett.
A temetése fájó volt, végig sírtam. Nem fogtam a kezét, mert az, akkor és ott, NEM apu volt, csak egy 'báb', egy halott viaszforma. Felboncolták, mindenét kiszedték és groteszk, de igaz: nem jól rakták össze a fejét, tényleg nem is ő volt így, nem az ő fejformája. Kicsit ijesztő, vagyis inkább taszító is volt. Távolabb álltam a koporsótól hát és talán-talán könnyebb is volt így a testtől a búcsúzás. Az igazi, meghitt, végső búcsút mi apuval úgyis a kórházban "intéztük" el. Itt már csak végső útjára kísértük a testét. A lelke már messze szállott ekkor.
Sok-sok idő kellett mindenkinek,hogy ocsúdjon. Egy év, hogy elkezdjék a házfelújítást, hogy a tönkretett dolgokat helyrehozzák, hogy a sok ördögös és mindenféle rémséges dolgot eltüntessék, hogy a kert újraéledjen, hogy az életünk normális mederbe kerüljön. Mindenkié.
Ahhoz meg mégtöbb, hogy végre ne féljek! Végre ne az legyen az első dolgom, hogyha kinn szürkül, leeresszem résmentesre a redőnyt: ugyan hol néz be, mikor és miért? (ja igen, mert az évek során elköltöztünk, kertes házunk lett, amit ugye... éjszakánként sötét kert vett körül...) És tudtam, hogy a mániája a leselkedés és hogy imádja, ha ijesztő és félelmetes. Hát az volt.
Jó sokat féltem itt, rettegtem. És még éltében, csupa baromságot álmodtam. Pl az udvarunk teraszán táncolt: ördögtáncot (hogy az milyen? álombéli, randa, félelmetes...) és egy féltáglával akarta bezúzni kisgyerekem ablakát. Még jó, hogy álom volt, de annak is durva!
Második-első dolgom volt, hogy folyamatosan zárva legyenek az ajtók. Na és alul az ablakok. És hogy... jajj, mi reccsent? Hú, mi koppant? Mi zizzent? Mi volt ez a hang? Mi volt ez a zaj? Talán bejutott, bejött? Vagy csak be akar?
Egy ilyen reccsenés, robaj, egyszer a kocsink szélvédőjének a "'halálát" jelentette, apu keze által. Bezúzta kővel, mert féltékeny volt. Hogy aznap csak anyu házába látogattunk el, hozzá meg épp csak benéztünk... Szóval, volt ilyen is. Volt mitől félni. De tojni az értékekre: az emberi élet az érték.. és.... egy anyának a legfőbb: a gyerekei élete. Mindent veszélyben éreztem: mert úgy is volt.
Két év múlva vettem észre, hogy sötétben kimentem a kertbe, szemrebbenés nélkül, paradicsomért. És hogy jééééééé, elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót aznap és jujj, hát másnap is...! És az ablak? Nyitva a földszinten, miközben fenn alszunk...
Jahh, bezzeg régen, míg élt és kínzott minket.. öcsém egyszer-egyszer nálunk aludt. Egyszerűen nem mertem neki megengedni, hogy lenn aludjon, felhívtam a gyerekszobába, mert rettegtem, hogy alszik és apu tudja és valahogy bejön... na jó... ez már a túlzás - mondhatja bárki, de ez nem túlzás volt: ez teljes, totális rettegés, okkal.
Az is két év múlva volt a halála után, hogy ÉN lenn aludtam, a kisebb gyerekemmel, karácsonykor. A kandalló mellett, a kanapén, a karaácsonyfa égő fényei mellett. És NEM KELLETT FÉLNEM. És milyen jó volt. És éjjel fél 12-kor díszítettem a kicsi kinti fenyőt égősorral. Bátran,nyugodtan. De amikor bevillant, hogy jé, már nem kell félnem, azért borzongató érzés volt.
Lassan mindenki megnyugodott. Tudatosult bennünk, hogy már nincs veszély, megnyugodhatunk. KÉrdem én,hogyan is lehet ennyi év után megnyugodni? Mert 85-ben kezdődött a rémálom és 2006-ban ért szomorú véget. De igen, azért bizony sikerült.
A temetőbe sokszor kimegyek, megsímogatom a gyönyörű, melegbarna sírkövet. Szinte sosem hideg. Mintha a kezét fognám, vagy sima homlokát. Néha sírok ott, néha mosolygok vagy halkan NEKI beszélgetek. Viszek rá virágot, viszek a szívemben...sok-sok szeretetet.
Visszaemlékszem a szépre, a jóra... a gyermekkoromra. A kicsi gyermekkorra, az önfeledtre. Jó érzés. Persze fáj is. Olyankor apu velem van. Kinn van a fényképe is a hálóban a szekrényen, ahogy kicsi, pólyás kisebbikemet fogja kezében és olyan... fura szeretettel nézi: büszkén, szeretően, de valahogy szomorúan és keserűn és fájón. Nem is tudom. LÁtni kéne mindenkinek azt a képet. Vagy inkább mégsem. Az csak az enyém. Az a pillanat is az, mikor szomorkásan felhívott, hogy... "Szia, Apu vagyok. Gratulálok a kisunokámhoz. Elmehetek hozzátok megnézni...?" Akkor is a szívem hasadt meg, hát hogyne jöhetne....! Hát, jóég, hogyan is jönne...?! Akkor már nagy gáz volt, már féltem tőle. A férjem 'bebiztosított', elérhető távolságban volt, de mégsem otthon: így nem volt a dolog félelmetes. Főleg nem, mikor........na, most is jönni fog a sírás......mikor belépett a szobába, ránézett a kis pólyásra és közölte: 'Dehát azt mondták, milyen nagy gyerek lett. Hiszen egy kis mákszem." És elérzékenyült. Pólyástól a kezébe adtam. Ekkor készült az a bizonyos kép.
Kisebbikem nem sokat élvezett Papájából, nagyobbikom inkább. Akkor mikor ő volt kicsike, még sok tiszta pillanata, napja, hete, hónapja volt apunak, még sokat játszott vele, még sok mindent megmutatott neki, még sokat átadott tudásából neki. Nagyon szerették egymást!
Kisebbikem is emlékszik rá, így: "Igen, a Papa fogta a kezem és jött velem a homokozóba a kertbe." Én meg élve tartom az emlékét, sokat mesélek neki apuról, a csupa-csupa jóról. Nézzük együtt a fényképeket és mindig éreztetem, mennyire szerettem-szeretem ♥
Nagyobbikom tudja a rosszakat is, muszáj volt, hogy beavassam anno, mert kellett, hogy tudja egy idő után már: a papa beteg és veszélyes. Attól is mindig rettegtem, hogy mondjuk iskolából hazafelé jövet baj történik...Persze, erre nagyobbikom mindig azt mondta: túl sok krimit nézek.... De tényleg féltem.
Férjem is szerette, ő is sokat tanult tőle: műszaki dolgokat, gondolatokat, szállóige lett apu néhány mondása. Nem írom itt le, azok az enyéim, a mieink. De vannak. És nem kevés. És ez jó érzés. Így bennünk él valahol legbelül: ÖRÖKKÉ! Sírok...
folyt. köv.