Karácsonyok

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.

A karácsonyt szerintem minden nem-magányos ember szereti. Ha gyerek az ember azért, ha épp szerelmes, akkor azért, ha már gyerekei vannak, éppen azért.
Én legalábbis így vagyok vele... Azért volt pár fura karácsonyom.
Gyerekkoromban így zajlott: apu elment fenyőfáért. Nagylevelűt hozott, plafonig érőt. Persze, nem tudtuk, de mégis... :-) Mikor már nagylány voltam, mindig mutatta a combját, hogy a fekete bársonynadrágon át is összeszúrta és hogy mennyire fáj. Kicsit allergiás volt rá azt hiszem. Tiszta pötty volt :))
Három gyerek, három hely a fa alatt: minden évben ugyanott. Boldog várakozás, boldog bontogatás. Boldog szülők - lehetne a folytatás, de nem! Általában karácsonykor anyuék összevesztek: hol ezen, hol azon. De nem halálosan. Szerencsére karácsonyra úgy emlékszem, sosem jutott 'dilis' időszak, az mindig aránylag nyugis volt és jó. Persze mindig feszült, mert a feszültség már az első években állandósult nálunk.
Mama mindig mákos dödöllét csinált. :-) Mindig néztük a Holle anyót. És vártuk a félhomályt, mikor végre megszólal a kis csengő a fán :)
Mikor nagyobb lettem, mindig izgatott az éjféli mise. Bánom! Apu mondta, hogy majd ő eljön velem. Egész korán kocsiba ültünk, nem tudom miért, hisz a templom kocsival max 3 perc volt a házunktól. Mondta is apu, hogy korán van, menjünk el kocsikázni. Elmentünk. Sötét volt, december, hideg, fagyos tél. Álmos is voltam, vártam is a misét. Nagylánynak gondoltam magam attól, hogy ott lehetek (nem voltunk fanatikus hívők soha, de nagyobb ünnepekkor templomba mentünk).
És apu elkanyarodott erre-arra... majd egyszercsak a kórház felé. Hátrament egészen a 3 lapos pavilonig. Az ütő megállt bennem, bár azt hittem, csak megfordulunk. De nem! Megálltunk az egyik elmeosztály előtt. A sötétben. Ketten. Csend volt. Nem szólt semmit. Én sem. Elfogytak a szavak. A nagy szám hol is volt? Megijedtem. Féltem. Sok perc telt el, féltem, fáztam. Végül megkérdeztem: miért jöttünk ide. "Csak mert sok időnk volt" - jött a válasz. Megembereltem magam és kértem: induljunk mostmár, hogy helyünk legyen. És elindultunk. A templomban sosem érzett hideg volt. Persze, nem ott volt hideg, hanem a félelemtől halálra fagytam. A misét nem élveztem, a varázs szertefoszlott. Már nem érdekelt az éjféli mise. Alig vártam,hogy vége legyen! Otthon totál megtömtem a kályhát, tüzes volt a teteje. Másnap mamámnak elmeséltem,hogy jártam. Nem is értette, fogalma sem volt róla, hogy aput mi vitte erre. Végülis nem történt semmi. De mégis: sose mentem többé azóta sem éjféli misére!
Lehet, hogy el akart ott mondani valamit? Vagy tényleg csak várakozni akart...? De miért pont ott? Sosem tudom meg. Hát, volt ilyen karácsonyom is sajnos.
Egy másik furcsa karácsonyom:
Formás kis fenyőfát vettem, elindultam egyedül Mamámhoz, hogy meglepem: én viszem a karácsonyfáját. Érdekes volt, mert, ugyan nem beszéltünk össze, de egyszercsak az öcsém is megjelent... majd a másik öcsém is. Pedig hárman, három különböző helyen laktunk. Ott álltunk hárman és a Mamánkkal felállítottuk a fát. Kisgyermekem kedves kis kezével készült papírdíszekkel lepte meg  a Dédit: különleges kis fácska lett: lelke volt. A három unoka és az egyetlen dédunoka díszítette fel. Mama boldog volt nagyon! Akkor még nem tudtuk: az utolsó együtt töltött karácsonyunk volt. (persze, anyu tudta. Anyu mindent tud? Mégis, nekünk sohasem úgy mondta, hogy készüljünk, meg fog halni a mama, csak úgy, szinte mellékesen említette meg, hogy a mama rossz bőrben van, lehet, hogy az utolsó karácsonya. De olyan könnyed hangnemben, hogy sosem hittem, hogy ez megtörténik). Lehet, hogy csak gyerekes védekezés volt ez tőlem, mert nem akartam volna soha-soha elengedni a Mamámat arra a bizonyos másvilágra. De ő nem kért engedélyt: elment :( ♥
Mégegy furcsa, rossz karácsony volt, jópár év múlva, mikor Mama már meghalt. Eljött karácsony napja, az első olyan karácsonyé, mikor Mama nem lehetett velünk. Ő már fenn ünnepelt, az égben. Nélkülünk. Otthon voltuk: a férjem, a kicsi gyerekem és én. Délelőtt volt: sütöttem-főztem, már megvolt  a fánk. De a helyem nem találtam, úgy éreztem, valami nagyon hiányzik. Valami? Valaki! A Mamám. Kikívánkoztam hozzá a temetőbe, fájt, hogy ő már ott van és nem velünk. Semmi ünnepi kedvem nem volt. A férjem nem engedett. Kérte, hogy most a kis családomat nézzem és ne tegyek velük ilyet, hogy a temetőben "ünneplem" a karácsonyt. Otthon maradtam, mosolyogtam: de csak kívül. Belül fájt és sírtam. Ez nem volt szép ünnep, fájdalmas, szívettépő este volt nagyon. Talán mégis kocsiba kellett volna ülnöm és karácsonyeste kilátogatni a temetőbe? Nem lett volna jobb, tudom. Sőt..
Aztán egy másik randa karácsony... itthon minden rendben, anyunál minden szép és jó, átmentünk apuhoz. Borzongató volt látni, hogy a szobába nem vitt fenyőfát: amit vett vagy szerzett: az udvar közepén állította fel. Rajta csupa hidegfényű, kék égő. Állt a fa a korom sötétben, rajta a kék fények: mogorva, buta, gonosz, karácsonyfa volt. Jajj de fájt ránézni. Szinte gyilkolt. Utólag végiggondolva, lehet, hogy csak egy elhagyatott, szomorú, magányos, dühös-dacos karácsony volt az apunak. Hogy úgy rezhette: mindenki elhagyta, egyedül van. Mert így volt. De akkoriban már élhetetlen volt az élet mellette: tényleg egyedül élt. Hát, ez is egy rosszemlékű karácsony volt.
Volt egy másik fura-rossz karácsony is. Apu épp az öregbanyás élettársánál volt, viszont érkezett a postás. És csomagot hozott. Csomagot ritkán kap az ember. Legalábbis én egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő velem. És a gondosan elkészített, karácsonyos matricával jelképesen díszített csomagban értékes könyv és egy természetfilmes DVD lapult. És mindkét öcsémnek ment csomag, bennük hasonlóan értékes, kedves ajándék. Csak én tudtam örülni neki és nagyobbik öcsém. A kicsi sztrájkolt, ő már feledni akarta aput.
És egy másik karácsony. A ház üres, de valahogyan értesített, hogy benn mégis ajándék vár. Csak egy dologra emlékszem: egy hatalmas nagy üveg cékla volt, rajta kis papírra írva gondosan a receptje és hogy saját készítésű. Hát, hazavittem. Évekig a spejzben őriztem. Megenni persze nem mertem. Aztán kidobtam. Csak a levélke van meg valahol. Borzasztó érzés volt félni a saját apánktól! (és persze tudtam, hogy a cékla direkt nekem készült, mert tudta, mennyire szeretem. külön fájt, hogy bele sem mertem kóstolni. bár neki nem mondtam meg).
Vagy máskor, az utolsó karácsonyok egyikén: rémséges használt cuccok, becsomagolva. Na, az valami rémséges volt. Hogy tudatosult bennünk, hová jutott már apu. Aztán már karácsonya sem volt, ajándék meg főleg nem. Eltávolodott a hagyományos világtól, egyre jobban.
folyt. köv.