Diagnózis, a kezdetek... a skizofrénia előszobájában.

Ha először jársz itt, lapozz a blog elejére és onnan olvasd el. Úgy van érteme igazán.
A régi, eredeti diagnózisa apunak így szólt: paranoid mániás depresszió.
Később, pár év múlva kiegészül ezzel a megjegyzéssel: paranoid mániás depresszió, kezdődő skizofrén vonásokkal...! Hú, mikor megláttam a zárón, Istenem....!!!!!!!!!
Valami kegyetlen volt. Pár betű, ami megváltoztatja az ember életét. El fogom veszíteni az én  Édesapámat. Tudtam. Csak azt nem,hogy mikor és hogyan és mi fogja megelőzni. Esetleg KI fogja megelőzni....?! Félelmetesen rossz érzés volt.
Lettek egy idő után kemény kényszerképzetei, üldözési mániája meg mindenféle. Nem tudom részletezni, mert nem akarom  most. Nagyon felkavaró. Így is rengeteget írtam egyszerre Róla, nem volt könnyű cseppet sem.
Volt olyan, hogy ... szokásos... bevitték.. ki menjen hozzá? Persze: én. Már férjnél voltam. Mentem hozzá. A karomon egy piros-fehér csíkos óra volt. Kezem a mellkasomon összefonva. Féltem megint tőle, mint mindig ilyenkor (is). Odalépett mosolyogva hozzám és közölte: Te vagy  a Szent Margit.... (nem Margit a nevem, úgyhogy mindenképp ijesztő volt ez a közlése)
Vagy olyan is volt, hogy késő este becsengetett hozzám, ahol a férjemmel laktunk, hál' Istennek első emelet, úgyhogy mindig egészen jó kis biztonság-érzetem volt, hogy nem tud mondjuk az ablakon leselkedni, ahogyan otthon szokott.... szóval becsengetett és közölte, hogy őt UFO-k üldözik, meg rendőrhelikopterek, meg tűzgömbök meg mittudomén... engedjem be, meg stb...
Aztán egyszer jól megszívtam. Mert volt már egy kisbabám... 8 hónapos volt... és apu jött... és bekéredzkedett... nem akartam felengedni a lakásba, de a férjem mondta, hívjam be,úgyis ő is otthon van, nem lesz semmi baj.... Hát, beengedtem. Nem kellett volna!
Este, egész éjjel... beszélgettünk...de aput mindig elragadta a hév, és furákat is mondott... legfőképp anyuról és arról, hogy szerinte anyu kivel és mikor csalta meg és stb. Elég kellemetlen volt a saját édesanyámról ilyen baromságokat hallani (ha igaz lehetett, akkor meg azért volt kellemetlen, szóval tökmindegy...) és végül sikerrel elálmosodott mindenki és lefeküdtünk aludni.
Reggel arra keltem,hogy a férjem NINCS otthon és én egyedül vagyok a 'dilis' apámmal és a kicsi gyerekemmel... és a tetejébe mit látok, mikor kipillantok a hálóból? Hogy apu áll a gyerekszoba ajtajában, amit résnyire tárt és nézi az én alvó kisgyerekemet a kiságyában. Valami hátborzongatóan katasztrófálisan borzasztó érzés volt. Azt éreztem, hogy egy felelőtlen barom állat vagyok és nem vagyok különb, mint az anyám, aki ilyen veszélynek tett ki minket anno... Hát, bármit csinálhatott volna az én kicsi kincsemmel, ha akart volna....! Persze, apu csak mosolygott rá, szerette a gyerekemet, TUDOM. Dehát ha egyszer az agya beteg valakinek, ott nincs túl nagy biztonságot ígérő szerepe a szeretetnek....!
Kínosan éreztem magam, elküldeni nem akartam aput, de frusztrált, féltem tőle és nem találtam megoldást. Ugyanakkor láttam rajta, hogy már megint kezd közveszélyes lenni és igazából megint a kórházban a helye. Így hát... "elmegyünk a kicsivel sétálni" - jelszóval, elhúztam a legközelebbi telefonfülkéig és felhívtam a kórházat, azon belül az elmeosztályt, azon belül az ő orvosát. És kértem, vitesse be, mert nálam van és gáz van.
És ekkor jött a hidegzuhany, a világ leghidegebb hidegzuhanya............. a dokinő közölte: NEM vitetheti be, mert jogszabály írja elő attól az évtől, hogy az elmebetegeknek JOGAI vannak és ilyet nem lehet csinálni, csak saját akaratából kerülhet kórházba, kezelés alá.
Kérdem én, amit akkor is kérdeztem: és az egészségeseknek nincs joga? Az élethez? A biztonsághoz? Az ELMEBETEGGEL SZEMBEN?! Szinte láttam, amint széttárja a karjait a telefon előtt és közli: sajnos nem tud mit tenni. És ezzel a részéről el volt intézve. A részemről meg .... kiborultam nagyon. Sírtam és tehetetlenül álltam a babakocsis gyerekemmel az utcán, a telefonfülke előtt. Próbáltam anyuval is mindenfélét szervezkedni, de kiderült: a jogszabály a 'diliseket védi'. Hát miért is ne?!  Azért aki létrehozta ezt a törvényt, pár napra egy lakásba csuknám egy skizofrén, dühöngő emberrel........!
Végül elindultam a kicsivel,haza. Az egyik ismerősömmel összefutottam, aki kérdezte, mi a baj, mert nagyon látszik rajtam valami. Elmondtam neki (egyébként ismerte a "sztorinkat") és közölte: higgyem el, ijesztően rosszul nézek ki, ebből baj lesz. Hazamentem hát, mindenre elszántan és tudtam: fogom magam és kiküldöm a lakásból és kész. Csak reményekednem kell benne, hogy ki is megy. Már nem érdekelt, hogy mi lesz, ha megharagszik és ezentúl engem is 'üldözőbe vesz' vagy bármi, de mennie KELL!
Hazamentem, erre mit látok, hogy tök ellenséges, kötekedő, szóval nem is kellett keresnem a kifogást és az alkalmat, hogy elküldjem. Bepiált a bárszekrényünkből mindent. Mindent.... mivel mi nem iszunk szinte sohasem, így nem is volt otthon sokminden. De neki elég volt ahhoz, hogy még hülyébb legyen.
Végül elment, de az üldöztetési mániája tombolt benne épp, elmentében még visszaszólt: hogyan fogok elszámolni a lelkiismeretemmel, ha őt a helikopterből lelövik. Sírva fakadtam, mert tudtam, ő komolyan így érzi: hogy figyelik, üldözik és éreztem, milyen borzasztóan félelmetes lehet neki ez a világ és maga az utca, a kinntlét. Sajnáltam és rémes érzés volt látni, ahogyan elmegy. Vele tudtam érezni, tudtam, hogy rendesen halálfélelme lehet. De nem tudtam mit tenni.
Elment. Az ajtót bezártam. A kicsikémet magamhoz öleltem és tudtam: ilyet soha-soha többé nem szabad csinálnom, hogy picit is feláldozom magam és ezáltal az ártatlan gyerekemet egy beteg ember miatt, mégha az az én édesapám , akkor sem!
Elment és megnyugodtam nagynehezen. Persze, jól kisírtam magam. Kis idő múlva  megszólalt a telefon: egy idegen női hang volt.
Bemutatkozott, közölte, hogy ő az ép apukám kezelőorvosa és hogy az apu BEMENT hozzá önszántából, befeküdt és üzeni nekem, hogy vigyek be neki törülközőt és papucsot...!
Értitek??? Na, eddig tartottam magam, mostmár bőgök. SZERETETT engem és szinte a kedvemért, a hatásomra képes volt egyedül, magától befeküdni a kórházba! Persze, megvártam, míg a férjem hazaért és rohantam apuhoz a törcsivel és papuccsal.
Odajött, puszit adott és kedvesen közölte: milyen jó illatod van, finom ez az arckrém. Istenem, a szavait sosem feledem. És őt sem! A szeme zöldjét-sárgáját, mindig más színű volt... a mókás, huncut mosolyát, amiből nekem mindig 'adott"... a haját... az állát... az orrát, a homlokát... a kezét,  a ,lábát, a mellkasát, a hátát, az illatát, a hangját... a tekintetét...csak látnék most írni a könnyeimtől.......................... :-(
Nehéz volt nagyon ez. Tudtam, hogy vár, de képtelen voltam napi gyakorisággal menni, felemésztette egy-egy látogatás, minden erőmet. Az  a hülye szag, csakis az elmeosztály jellegzetes szaga: cigi, hipó és valami... valami nem tudom mi. Elmbebaj-szag.
Sokszor napokig nem mentem, olyankor felhívott, hogy hiányzom neki.
Volt, hogy meglepett, fogta magát és a kórházból ki-taxizott hozzám. Jajj, de gyűlöltem ajtót nyitni. Még nem volt kukucskálónk, nem volt kaputelefonunk. Sosem tudhattam, a postás áll-e az ajtóban, vagy vendég, vagy esetleg... Ő. Féltem, irtóztam tőle, miközben nagyon szerettem és nagyon sajnáltam. Vegyes érzelmek. Kibírhatatlanság...! Pedig mikor eljött hozzám, nem csinált semmit. Ült a pizsijében (taxis se komplett, hogy ilyen utast fogadott...) és beszélgettünk, látszólag fesztelenül. Vagy gyönyörködött a kisunokájában - aki egyébként imádta aput, mert rengeteg mindenre megtanította, mikor kezelt állapotban volt.

folyt. köv...